"Amíg élek… Ki tudja hány perc vagy hány nap az élet? De mielõtt életem véget ér, lesz-e még alkalmam szeretni Téged, eljössz-e egy nap majd szívemért? Semmit sem várok, és semmit sem kérek… Ha rólam álmodsz, megérzem Én, de szívemben örökké várok, remélek… míg az órán a mutató mendegél… S ha már nincs holnap, én attól sem félek… Nem fáj a szív, ha már nem dobog, de ma még itt vagyok…s ameddig élek, szeretlek…míg a nap elrobog."

"Csupa szerelem az életünk, Élünk, remélünk, szeretünk, s feledünk. Minden szerelem egy újabb remény, Egy lehetõség arra, hogy boldog legyél. Ha úgy érzed, Az egész világ összefogott ellened, Egy Társra van szükséged, Egy Társra, ki nagyon szeret Téged! Kinek elmondhatod, mi nyomja a szíved, Bármit mondasz, Õ mindig megért Téged. S ha a fájdalomtól elered a könnyed, Egy forró csókkal engesztel ki Téged! Nincs ennél szebb dolog a világon, A szerelem egy fényes csillag a hétköznapokban. Egy csillag mely annyira fényes, Hogy elvakít mindenkit, de ugyanakkor nagyon kényes. Vigyázz e kincsre, nagyon vigyázz, S ezzel a tûzzel sohase játssz. Csak merülj bele szép szeme világába, S ajkad forrjon bele szerelmed ajkába!" "Mit tennék nélküled? Ha nem fognád a kezem, tudom nagyon félnék, Ha nem lennél velem, már régóta nem élnék. Ha szemembe nem néznél, sötét venne körül, Ha elmennél, valamim összetörne belül. Ha nem mosolyognál, mint a nap az égen, Ha nem hallanám szavad, nem mért élnem. Ha meghalnál, fontos, hogy utánad menjek, Hogy elmondhassam neked, mennyire SZERETLEK!" "Látom az arcod, de nem érem el, kezem sután nyúl feléd. Vágyam ûz utánad, kedves, órákig hallgatnám meséd. Szavaid hûs forrásként iszom, tekintetem keresi a tiéd. Ajkam szóra nyílik, de nem leli az ideillõ igét. Lelkem eggyé olvad veled, mikor szárnyra kél az idõben, valami furcsa, izzó remegés van ilykor a levegõben. Tudom, hogy érzed te is, mikor elérek hozzád végre, lágy szellõ simítja a tested, s Te felnézel a kéklõ égre. Angyalszárnyam, ugye látod? Mosolyom áttöri a teret. Repülnék hozzád szinte nyomban De Te is tudod, hogy nem lehet." "Sétáltunk az erdõben Kezem a kezedben Önfeledten ballagtunk Telve szerelemmel Még a csupasz fák is Virágokat bontottak Fantáziánkban csodás Illatokat ontottak Egymás csókjában és Szerelmében fürödtünk Minden mi valós volt Eltûnt körülöttünk Éreztem kedvesem, hogy Mennyire szeretsz A boldogság ösvényein, Kézen fogva vezetsz Tegnap még azt mondtam Nagyon is kedvellek De mára már rájöttem: Halálosan SZERETLEK !" "Gondolj rám a hûvös hajnalokon, mikor szitáló esõ kopog az ablakodon. Gondolj rám egy nyári délutánon, mikor a forróság cseppekben ül az arcodon. Gondolj rám az oszülõ fák alatt, mikor puha lépted felkavarja a rõt avart. Gondolj rám langy esti szélben, mikor a telihold fénye köszönt rád éppen. Gondolj rám a téli, zord idõben, mikor kezed fázón didereg zsebedben. Gondolj rám a tavaszi zsongásban, mikor szerelmek illata tart fogságban. Gondolj rám az évnek mindegyik szakában, a nappalokban és az éjszakákban, gondolj rám ébren, reggeltõl estig, és álmodban estétõl reggelig, gondolj rám úgy, hogy szinte érezzem, ahogy szíved ütemére lélegzem." "Jó lenne ha nem mennél el soha Nem lenne tegnap holnap és ma Szökjünk el az idõ elõl Ebbõl a sivár rengetegbõl A körénk szõtt hálót tépjük szét. Ahol a szivárvány földet ért. Oda menjünk, ott az otthonunk. Majd angyalokkal táncolunk." "A levegõ urának... Ha szívembe látnál: hömpölygõ, duzzadó ár, mely átlépi partjait, s túlcsordulva eléri lábaid. Ott megáll, körülölel, becéz, simogat, majd magával sodor orült, pusztító kéjtáncba. Akarlak! SZERETLEK! -mondja a folyó, s tengert érve, összeolvadva békét talál... Te vagy az én tengerem!" "Sok olyan ember van, akivel az ember le tudja élni az életét, de csak egy van, aki nélkül nem." "Fognám, szorítanám két kezed, hogy érezhesd, mennyire szeretlek. Néznék szeretetet sugárzó szép szemedbe, hogy láthasd, mennyire szeretlek. Suttognék szép szavakat Teneked, hogy hallhasd, mennyire szeretlek. De most nem tehetem, mert csak gondolatban vagy velem. Szeretném, ha életed minden perce, csak boldogságban telne, Szeretném, ha életedbõl a szomorúságot, számûzhetném örökre. Szeretném, hogy életedben minden álmod, egyszer csak valóra váljon. És szeretném, hogy álmaidnak tengerén, Veled lehessek én. Szeretem fogni két kezed. Szeretem nézni szép szemed. Szeretem füledbe súgni, hogy mennyire szeretlek. Szeretem kedves mosolyod, mely rám ragyog, mint a napkorong. Szeretem mindazt, ami benned van. Szeretlek, ezért a szívemben vagy." "Ki lehetsz te? Ki lehetsz te, hogy szemeid sugarától a szívem úgy lángol, akár egy hatalmas máglya. Ki lehetsz te, hogy aranyszín hajad tündöklõ fénye beragyog magányos lelkem végtelen sötétjébe, és éltetõ reményt ad. Ki lehetsz te, hogy hangod meghallván az jut eszembe: a Földön nincs is ennél csodásabb zene. Ki lehetsz te, hogy egyetlen mosolyod feledtet velem minden gondot, bánatot. Ki lehetsz te, hogy egész lényed látva ezt gondolom én: nem lehetsz te más, csak tündér."   "Nem azóta élek, mióta megszülettem hanem mióta itt élsz a szívemben! Azóta tudom mi az élet, mióta meghalni tudnék érted!" "Ne hidd, ne hidd, hogy tudnálak feledni Rajtad kívül mást szeretni. Olyan igaz hozzád való szerelmem lehetetlen mást szeretnem. S ha még az életen túl is lenne egy élet ott sem tudnék mást szeretni csak Téged!" "Szemedbe néztem... Szemedbe néztem, szívem dobbant, Testem, lelkem lázba hoztad. Szemedbe néztem, gyomrom összerándult, Lábam reszketve bár, de elindult. Szemedbe néztem, s elfordulni nem tudtam, Pillantásod nem felejtem soha. Szemedbe néztem, s láttam tükrében , Hogy az életem, nem így kellene élnem. Most rájöttem, másnak is kellhetek, S a magánytól nem kell félnem. De dönteni még mindig nem merek, Hogy az ismeretlenben éljek." "Kamaszévek Ha majd felnősz édes álom marad az ifjúság Hogy őrizhetném meg a nyár ezer illatát? Hűvös szél a hajamat az arcomba fújja S a lemenő nap narancskoszorúja Valami kis titkos fájást lop szívembe Mégis boldog vagyok s oly szép ez az este... Nem tudhatom még hogy mi vár rám ezután De az idő szalad s én néha tétován Vágytól fűtötten hajtanám előre Máskor meg félek hogy mi sül ki belőle... Szeretnék felnőni s kisgyermek maradni Szeretni kivárni és sírva akarni Érteni az egész világot Most még csak ismerkedem a szerelemmel Ajkamon sok kérdés nem várt felelettel Minden nap ajándék ismeretlen élmény Más volna az élet ha másként élném? Ma még tiszta szívvel reménykedni vágyom Hinni csodákban: valóra vált álom Csak az ifjúság tud igazán szeretni? Ha felnövünk mi is el fogjuk feledni? Most még csupa jóság tölti el szívünk És egymásból erőt boldogan merítünk Meddig lesz ez így és mikor múlik majd el? Ki törődik most a kamaszérzelmekkel? Jó lenne ha olykor komolyan vennének Vagy néha egy kicsit elkényeztetnének Vagy megmondanák hogy mit kell tennünk. Az ébredő erő merre szunnyad bennünk? Önmagunkat néha nehéz megtalálni Tudom fel kell nőni de oly jó nevetni Szép ez a nyár s jó a barátokkal lenni Mindez a természet örök ajándéka És a kamaszévek bájos szép varázsa Ha akarja ha nem nyomot hagy rajta..." "Szeretnék Veled lenni, Minden percem Veled tölteni S közben mégis felejteni. Te jelented az elérhetetlent, Az elérhetetlen mindenséget, Az óceán legmélyebb zugából Megragadni a legtávolibb csillagot. De az ár magával sodor... Fázok, megfulladok, Úgy gyötör gondolatod... Magába szippant a mélység, Érzem már nincs menekvés... Senki sem segít, bár kérem... Kiabálok, kapálózok... Félek! Nem hallanak, nem vesznek észre. S Te lassan tovatűnsz a messzeségben... De szívemben őrizlek, Mert Te vagy a végzetem, A halvány fény az ijesztő sötétben..." "Ne haragudj Bocsáss meg, hogy még mindig szeretlek, hiába mondtál búcsút a szívemnek. Bocsáss meg, hogy el mertem hinni, Téged szeretni nem kell királyfinak lenni. Bocsáss meg, hogy nem küzdöttem érted, de ki nem akar, azért harcolni vétek. Bocsáss meg, hogy szemedbe néztem szerelmesen, némán, persze Te sohasem társként gondoltál énrám. Bocsáss meg, hogy vak voltam nagyon, de a szeretetnél nincs szebb vagyon. Bocsáss meg, hogy kívánok Neked sok szépet, az élet kápráztasson el Téged!" "Valahol vérzik egy szív... Valahol vérzik egy szív... Majd valaki halkan felnevet, Oly könnyedén mondja ki: -Viszlát!... Ég veled! Valahol vérzik egy szív... Felszáradó könnyeiden át, fel-feltűnik az arca, Amint lelkedet készíted az utolsó harcra. Elé állsz még egyszer és várod a szót, Pillantását érzed, amint lelkedig hatol. A szemébe néznél, de már nem látod az álmot, Szürke tekintete mutatja, hogy Ő egy percig sem gyászolt. Valahol vérzik egy szív... Magadba rejted az utolsó pillanatot, Kőbe vésed az utolsó mondatot. Elviszed magaddal, még ha Ő nem is tudja, Csak az a pár hónap lesz, ami neked a vigaszt nyújtja. Valahol vérzik egy szív... Titkon reméled, hogy ez csak egy rémálom, Mert nem érdemled meg, hogy veled így bánjon. Eltemetsz újra egy szépnek indult álmot, Megint Te kaptad a fájdalmat és a bánatot. Valahol vérzik egy szív..." "Hogy milyen volt szeretni... Hogy milyen volt szeretni... Csodás érzés talán... Azt kívánom ne akard átélni... Ne akarj megtörni életed tavaszán. Hogy milyen volt szeretni... Azt én tudom igazán... S hogy milyen feledni... Azt nem fogom megtudni soha már... Hogy milyen volt szeretni... Múló érzés csupán... Hisz könnyű az életnek is véget vetni.. Ha a szív nem dobban tovább... Hogy milyen volt szeretni... Mindennél nagyobb érzés volt ám... De meg kellett tanulni szenvedni... S mindig a bánaté volt a nagyobb arány. Hogy milyen volt szeretni... A válasz soha meg nem talált. S hidd el tudom, de el tudom feledni... Úgy, mint születésem első napját... S hogy milyen volt szeretni... Hiába való áhítozás... Mikor az ember nem tud mást, csak remélni.. Remélni... hogy lesz még folytatás..." "Csókod még érzem a számon, pezseg a testem, Utánad vágyom. Nem csitul a lelkem, Téged kívánlak, minden percben! Rád gondolok! Érezlek! Hiszen itt hagytad tested melegét, csókod ízét, karod ölelését s simogatásod. Végig kíséred napom, gondolatban Veled vagyok! És ha majd eljő az est, megszűnik minden körülöttem, csak Te és én vagyok. Érezhetlek ismét, itt leszel velem fogod majd a kezem s csókolsz majd édesen!" "Sötét felhők gyülekeznek az égen, Én az ablakomból figyelem, Hajam kócolódik a szélben, S csak arra gondolok Szeretem. Hiányzik, összeszorul a szívem, Könnyek folynak szememből csendesen, Ki kell bírnom valahogy..., egy szó tartja az erőt bennem, Ez pedig itt cseng belül a szívemben, Amikor átölel, szemembe néz, És azt mondja: Szerelmem...szerelmem..." "Hangodat hallom a fejemben, őrzöm mélyen a szívemben. érezni akarlak ölelni szorosan, szívem a szívedhez közelít lassan. S bár messze vagy tőlem, de nem távol. Bennem élsz mindig, légy bárhol. Addig is ha akarod őrzöm álmod féltve, gondosan. Veled leszek hamarosan!" "Csörög a telefon. S a kijelzőn egy régen látott név látható, melynek karaktereiben minden szívdobbanásom hallható. együtt édes szimfóniát játszanak. Hallom a hangját. S felvillan agyamban egy kép, mely szenvedélyes, édes, szerelmes és rólunk szól. Kis mese ez, melyben Te és én a végtelen boldogság útján önfeledten sétálunk, Te fogod kezemet, én fogom Tiédet. Semmi rossz nem csillan szemünkben. Csak az az égető vágy egymás iránt. Ahogy sétálunk az alkony színeivel festett fák között, Rám tör valami mérhetetlen, Valami tiszta véletlen, s már csak annyit halok, hogy zilálsz fülembe, s szüntelen sóhajok között jutunk el egy újabb gyönyörbe. itt apró tündérek szállnak, és egy fényjel forró csókra hívja ajkainkat. soha nem legyen ennek vége, ezt kívánjuk. Forró homok, hűs víz. A homokóra apró szemcséi rég alágördültek. Boldogság utunk kettéágazik, elfogy a gyönyör, a szenvedély, De a mély szeretet örökké él." "Hiányod nem bírom már, hiányol szívem, testem s lelkem is már. Hiányzol, Te gyönyörű kéj, Szerelem! - gyere már, jöjj!" "Tik-tak-tik-tak, múlik az idő, szalad az óra, repül a biológiai óra. Elszáll felettünk az idő, nincs mit tenni, bele kell törődni. Oda a fiatalság, oda az ifjúság, oda a bolondos kusza játékok. Csak az emlék marad, mit nem vehet el tőlünk soha senki." "Boldogságom virága kinyílt kertemben, Világosság gyúlt elgyötört lelkemben. Ha átölel, ha csókol, mindent szépnek érzek, Nincs a földön semmi sem, amitől félek. Olyan Ő nekem, mint sivatagi vándornak a friss víz, Mint éhező embernek egy finom íz, Mint forró nyári estén a friss zivatar, Mely meleg levegőből gyengéden kitakar. Ha hozzám érsz, ha csókolsz, lángra lobban testem, A vágy forró tüze ég mind a két szememben, Ha tested a testemen van, s ölelsz két kezeddel, Érzem enyém vagy testeddel, lelkeddel. Elfelejteni Téged? Ne is álmodj róla, Senki mellett nem volt még ennyi boldog óra. Otthagyni másért? Nincs az az Isten, Soha többé nem lenne ilyen drága kincsem. Remélem tartós marad ez a boldogság, És nem töri ketté semmilyen sorscsapás, Osztozol a sorsomban, s én a Te sorsodban, S melletted maradok minden szívdobbanásomban." "Mint a tenger mélyén lapuló levél, Nem vagy már, csak arctalan emlék S ahogy a hullámok elmossák az írást, A sok szépet eltörli a könny és sírás. S bár a papír feledésbe merül, őrzi a mélység Minden Veled töltött perc szívemben itt él. Bennem él gyengéd csókod, illatod, Tested minden apró része s minden mozdulatod. Látom még ajkaid, csillogó szemed... Ahogy édesen rám nevetsz. S hallom ahogy lágyan azt suttogod szeretsz. De nem volt más mint üres szó, hazug ígéret, Ígérted, hogy szerethetlek, hazudtad, hogy szeretsz. Örökre elloptad szívemet, Nem hagyva csak fájó emléked... Már nem tudom ki vagy, nem ismerlek, Ezért így kérlek Téged Kedves Idegen, Add vissza szívemet S vidd magaddal emléked!" "Képzeld el, hogy megnyertél egy versenyt, s a nyereményed az, hogy a bank minden reggel 86 400 forintos számlát nyit a nevedre. Ám mint minden játéknak, ennek is megvannak a szabályai, pontosabban két szabály van: - az első szabály, hogy mindazt a pénzt, amit napközben nem költöttél el, este visszaveszik tőled; csalni nem lehet, tilos áttenni az összeget egy másik nap számlájára; csak elkölteni lehet... de másnap reggel a bank új számlát nyit a nevedre, rajta ismét az egy napra szóló 86 400 forinttal; - a második szabály, hogy a bank előzetes figyelmeztetés nélkül bármikor véget vethet ennek a kis játéknak; akármelyik pillanatban közölheti, hogy kész, ennyi volt, a számlát lezárják, és nem lesz folytatása. A kérdés, hogy mit tennél ebben a helyzetben? Elgondolkodtál?! Minden reggel, alighogy felébredsz, kapsz 86 400 forintot, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy a nap folyamán költsd el, mert a fel nem használt összeget este, amikor lefekvéshez készülsz, visszaveszik Tőled. Csakhogy ez a mennyei manna-eső vagy játék, ahogy tetszik, bármikor véget érhet. Érted?! A kérdés, hogy mit tennél, ha ilyen ajándékban lenne részed?! Elköltenéd, az utolsó fillérig?! Önmagadra?! - Azokra, akiket szeretsz? - Idegenekre? Hát úgy gondold át, hogy ez a varázsbank igenis létezik! És Te minden reggel ébredéskor megkapod a magad ajándékát! Igen! És ezt a varázsbankot úgy hívják: idő. A múló másodpercek bőségszaruja! Minden reggel, ébredéskor kapunk 86 400 másodpercnyi életet arra a napra, de amikor este elalszunk, a maradékot nem lehet átvinni másnapra; a tegnap elmúlt, és azok a másodpercek, amiket nem éltünk meg a maguk teljességében, jóvátehetetlenül elvesztek. A varázslat minden reggel előröl kezdődik; ismét kiutaltak részünkre 86 400 másodpercnyi életet, de a játékszabályok megkerülhetetlenek: a bank minden előzetes értesítés nélkül, bármikor megszüntetheti a számlánkat - az élet akármelyik pillanatban véget érhet. A kérdés tehát az: mit kezdünk a napi 86 400 másodpercünkkel? Ha meg akarod érteni, mit jelent egyévnyi élet, kérdezz meg egy diákot, aki elszúrta az év végi vizsgáját. Az egyhavi életről kérdezd az anyát, aki koraszülött gyermeket hozott a világra, és várja, mikor hagyhatja el a baba az inkubátort, hogy ő épen-egészségesen a karjába szoríthassa. Ha az egyheti élet érdekel, fordulj a munkáshoz, aki gyárban vagy bányában dolgozik, hogy eltarthassa a családját. Az egy napról faggass ki két szerelmest, akik epekedve várják, hogy viszontlássák egymást. Hogy mit jelent egy óra, elmondja Neked a klausztrofóbiás, aki beszorult a felvonóba. A másodperc megértéséhez nézd meg azt az embert, aki hajszál híján úszott meg egy autóbalesetet. És a másodperc ezredrészének jelentőségét elmagyarázza Neked az a sportoló, aki ezüstérmet nyert az olimpián, holott egész életében az aranyéremért edzett. Az élet varázslatos dolog!!! Használj ki minden másodpercet, ami megmarad Neked!!!" "Nincs körülöttünk semmi csak sötétség Mely édesen ölel s megvéd Érzem tested a testemen S oly gyengéd érintésed A vágyak ma feltörnek Nem létezik más Szerelmem Csak Te vagy, s én vagyok Édes csókodra már úgy vágyok A világ megszűnik létezni S a levegő kezd vibrálni Vibrálni a tiszta szerelemtől Vibrálni a forró vágytól Mi megemészt ha nem vagy itt velem Megemészt hogy a helyemet nem lelem Te vagy az aki kell, csak Te Édesem! Nélküled nem érek semmit sem... Mert a Tied vagyok, Szeretlek, Kívánlak Az élettől csak Téged akarlak!" "Mért szeretlek úgy, mint senki mást? Hidd el nekem ezt a vallomást. Azt mondja a vallás, esküdjek Néked És én esküszöm, szeretlek Téged. A szemed fénye csak úgy ragyog, Most Te az enyém, s én a Tied vagyok. Ha hallod versemet, jussak mindig eszedbe, S valld be őszintén, mit érzel szívedbe. Ha úgy érzed, igazán tudsz szeretni, Válaszul csak annyit mondj, velem akarsz lenni. Én nem szeretek mást, csak Téged, Nélküled mit is ér az élet? Tartozom egy vallomással. Nem tudok boldog lenni mással. Szeresd, akit szerethetsz, De hűtlen ne légy soha, Mert az élet bármily mostoha, Szeretni megtanít, de feledni soha." "Szemed ragyogása, mint fényes napnak sugarai beragyogják az eget s mikor szemembe nézel felhőtlenül szárnyal bennem érzés s képzelet. De tudom és érzem, hogy Te engem nem szeretsz és mégis vágy tölti be szívemet. Behunyom szemem s elképzelem, hogy Te is várod, én is varom, hogy szívünk egymásra találjon!" "Megtaláltam a Szerelmet Keresve sem lelnék szebbet Elolvadok minden szavadtól Leírhatatlanul édes csókodtól Ha nem vagy velem csak arra vágyom Hogy szoríts erősen magadhoz Hogy érezzem illatod, tested, Csodálatos Szerelmed Szeretnék minden percet Veled tölteni S soha el nem veszíteni..." "S ismét szépnek látszik a világ! És most újra eltűnnek a hibák! Újra tudok nevetni, szívből, igazán. Ismét együtt megyünk, az élet útján. Megfogod a kezem és minden újra a régi. Már nem tartózkodik, már nem fél elérni Kezemet, s még a szemembe néz. Úgy érzem ez a pillanat mindent megér. S remélem, hogy sokáig, hogy sokáig itt maradsz, Fogod a kezem és mindig kitartasz... Most már egyek vagyunk, Te és én, egy szív... Talán már csak ez maradt nekem így... Annyira szeretlek, hogy nem tudom kimondani... Talán ezt még nekem is nehéz megfogalmazni... De mikor Rád gondolok, szívemben minden ugyanúgy ered meg... Csak egy cseppnyi érzés, csak egy szó... annyi mint: Szeretlek!" "Kézbesítetlen levél Hozzád... Nézem szerelmünk jelképét az ujjamon. Fénye megkopott, a leheletfinom karcolások, mint apró erek hálózzák be. Mégsem lüktet. Élettelen. Csak egy gyűrű. Apró kis bilincsként fogja körül ujjam. Egy tárgy, ami egykor oly sokat jelentett nekem. Téged. Mára csak ő maradt nekem. Ő és az emlékek, meg egy darabka föld a temetőben. Mindennapi zarándoklásaim helyszíne. Nem tudom, miért ez a kényszer, hogy mindennap kimenjek oda, hisz ettől közelebb, mint ahol most vagy - a lelkemben - ott sem kerülsz. Csak fizikai valódban vagy közelebb. Alig pár méterre tőlem, mégis elérhetetlen messzeségben. Visszaemlékszem. Mennyi álmunk volt. Ma már csak én álmodom. Nem azt, amit egykor együtt szőttünk, szivárványszínekből, hanem hangtalan, szürke, néha lidérces álmokat. S álmomban sem vagy velem. Pedig minden este fohászkodom, hogy legalább az a pár óra az legyen szép. De hiába nem jössz. Mintha magaddal vitted volna a színeket. Pedig régen színeseket álmodtam és hallottam hangokat is. Ma már csend van. Bennem is, körülöttem is. Igaz nem is vágyom rá. Nekem néha már a csend is fáj. Nem kellenek hangok, zajok. Csak Te kellesz, csak Te kellenél. Akár hangtalanul, némán is. Csak még egyszer érezhetném, kissé reszkető kezed szorítását. Akkor nem félnék. Nem a haláltól. Van attól félelmetesebb dolog is. A magány. Nem az egyedüllét, hanem a magány. Magányos családban is lehetsz. Most, hogy egyre több időt töltök a kórházakban, látom, hogy nem is a betegség veszi el az emberek életerejét, hanem a magány. Hiába van családjuk sokan magányosabbak, mintha egyedül élnének. Reménykedve kapják oda tekintetüket, ha látogató érkezik, hogy aztán csalódottan fordítsák el fejüket, mert nem hozzájuk jöttek. Hát nekem ezzel sincs gondom. Rajtad kívül nem volt már senkim. Lassan már nem volt szükségünk telefonra, üdvözlő lapokra. Lassan haltak ki mellőlünk az emberek. Magunkra maradtunk. Szoktam hozzád beszélni a temetőben. Ha belegondolok, elég furcsa lehet a látvány, ahogy ott ülök a sír mellet és magamban motyogok. De Ők nem tudhatják, hogy Te hallod ezt. Mert ugye, hallod?! Emlékszel milyen jövőt képzeltünk el magunknak? Két, három gyereket. Boldogságot. Szeretetet. Boldogság volt. Szeretet is. Csak a gyerekek. Ez volt a fájó pont az életemben. Soha nem értetted meg, azt a már szinte mániákus akarást, amivel akartam a gyereket. Vajon miért nem sikerült? Ki irányítja ezeket a dolgokat? Ki gondolta azt, hogy mi nem lettünk volna jó szülők. Pedig minden álmunkban, vágyunkban, mosolyunkban ott voltak. Aztán keserűbbé váltak a mosolyok. Már nem voltam őszinte, amikor egy-egy gyermek fölé hajolva gratuláltam a babához. Irigy voltam arra, akinek megadatott az anyaság érzése. Esténként, ha Te már aludtál sokszor órákon át, rágtam magam ezeken a dolgokon. Te néha cukkoltál, hogy gondoskodjak Rólad. Egye-fene néha, ha senki sem látja, még tisztába is tehetlek. Akkor fájt, hogy kinevettél. Talán ez az egy dolog volt, amiben nem értettünk egyet. Te elfogadtad a tényeket, de én még most is igazságtalannak érzem a sors részéről, hogy megfosztott az anyaságtól. A tisztába tevéstől nem. Pedig fordítva kellett volna. Az előbbit megadni, ez utóbbit pedig nem. Minden porcikád ismertem, és mégis zavartan fordítottad el a fejed, mikor a betegséged miatt tényleg sor került, ezekre a dolgokra. Pedig olyan gyermeki voltál. Annyira esendő. Zavart a kiszolgáltatottságod. Bántotta a hiúságod, a büszkeséged. Talán ezért lettél ideges, néha goromba. De hát a kutya is a feléje nyújtott kézbe tud belemarni. Emlékszem egy beszélgetésre kettőnk között, amikor még olyan másnak képzeltük el az öregséget. Te azt mondtad, hogy amióta csak megismertél, tudod, hogy velem szeretnél megöregedni, hogy az első pillanattól fogva valami nevén nem nevezhető dolog vonzott hozzám. Akarsz. Nem csak a testem, hanem a lelkem, a gondolataim, a szerelmem, az odaadásom, az egész lényem. Nem magadnak. Melléd. Velem együtt megöregedni. Öregen, ráncosan, talán botra támaszkodva sétálni és gyönyörködni a naplemente szépségében. Mind a ketten mennyire szerettük a naplementét. És a hajnalokat. Hányszor virradt ránk!? Hányszor gyönyörködtünk bennük? Csendben, egymáshoz simulva. Mostanában már nem nézem a naplementét. A hajnalt sem. Pedig néha én ébreztem. Már nem hat rám a szépsége. Az alkony már csak az elmúlást juttatja az eszembe. Így vagyok a virágokkal is. Régen mennyire szerettem. Azok az egy szál virágok Tőled! Most nem a szépségét figyelem, hanem a hervadását. Szóval azt mondtad akkor "Hm, milyen érdekes! Ezekre a régi dolgokra milyen tisztán vissza tudok emlékezni, bezzeg a nem rég történtekre." Egyszerűen kimennek a fejemből. Kijövök a szobából, és percekig csak toporgok, mert mire kiérek, elfelejtem mit is akartam. Látod? Most is csapongok. Hányszor szóltál emiatt, hogy legalább fejezzem be a mondatot, mert nem tudsz követni, de én már teljesen másról beszéltem. Természetesnek vettem volna, hogy Te érted ezeket az ugrásaimat, mert annyira ismersz és tudod a reakcióimat. Sokszor úgy is volt. Szóval, azt mondtad akkor, hogy majd együtt sétálunk és gyönyörködünk a naplementében, és fogjuk egymás reszkető kezét, hogy majd rám nézel, hozzám hajolsz és megcsókolod ráncos arcomat. De szememben még megtalálnád ugyanannak a csillogásnak a szikráját, mely egykor elkápráztatott. Már nem szerelem lesz köztünk, a láng már nem lobog, a szeretet parazsánál fogunk melegedni, és egy sokkal nemesebb érzés költözik a szívünkbe. A szeretet, az összetartozás. Kiálltuk az idő próbáját. Gyermekeket neveltünk, szűkölködtünk, dúskáltunk, nevettünk, sírtunk, büszkék voltunk, vagy a fejünket a falba vertük a butaságaik miatt, de magunkba majd mosolygunk, hisz az apai szigor nem engedi, hogy előttük is kimutasd az érzéseidet. Hisz olyanok, mint mi voltunk fiatalon. Nekik is meg kell tapasztalniuk, az életet. Ezt mi majd elintézzük egymás közt. Te meg én. Hát elintéztük. Te meg én. Egymás közt. Nem melegít a szeretet parazsa sem. Csak fázom, szinte reszketek, ahogy nézem a gyűrűt a kezemen." "Tükörben a fények Este van, csak a csönd neszez, Egy kis lapon verssé lesz a szó, A szó, ami nemrég csak tinta volt, Meg kósza gondolat, csöpp elmefaló... Tollam fekete könnyével szennyezi, Mintásan szántja e kis lapot, Hogy felidézze, mikor megismertelek; Hogy felidézze azt a szép napot! Viharvert kabátja a lelkemnek, Le-lecsúszik, ha mozdulok, s lépek, De nem fázik, mert arcod rám ragyog: Oly szép, akár tükörben a fények!" "Csalfa ígéret messze már, csalfa szerelem messze jár! Miért ígérted a sok szépet, ígérted, hogy szerethetlek Téged! Sétálunk majd árnyas fák alatt, s mindebből csak keserű ígéret maradt. Játszottál törékeny szívemmel, most fagyos szíved nem felel. Rám borul a sötét felhő, lehet hogy naiv lelkem felnő? Hallgatom a tenger zúgását, hátha elveszi a szívem búját. Minden hullám, mint megannyi pillanat partot ér, s csak az emléke marad. Ilyen emlék leszel nekem szerelem, izzó, kéken hullámzó, örökké fájó nekem!" "Éjfél van... a zuhany alatt állok, A víz mossa el a múló tegnapot. Párásodik a levegő, egyre melegebb van, A szívem nagyobbakat dobban. Hiányzik... rávágyom, Halkan a nevét kiáltom. Végig folyik a víz az egész lényemen, Bárcsak az Ő teste lenne a testemen." "Olyan vagyok mint egy vízcsepp, Egyedül csak egy pillanatig élek. Hamar felszárít a fény... Vagy beszív magába az élet. Létezik még milliónyi csepp, De a léthez egy is megmenthet. Csak váljunk egybe, És együtt folyhatunk a végtelenbe..." "Keresem azt, aki szerethet engem Aki talán meglátja a jót bennem Valahol vár, hogy vigasztaljon Magához húz, hogy marasztaljon." "Szívem titkát írom Ebben a levélben Rád gondolok mindig Ezt tartsd az eszedben Szívem miért eped? Soraim kezdőbetűiből megleled." "Van álom mely megtanít szeretni Van álom mely megtanít feledni Van álom mely megtanít érteni Megtanít Téged tiszta szívvel félteni." "Mikor ezt a verset írom könnyeim hullnak, nem titkolom. Kezem reszket, s szívem oly nehéz Szeretlek Téged ennyi az egész." "Álmomban csak veled létezem ölelj át, fogd meg a két kezem Bármerre jársz nem vagy egyedül mert egy szív szeret végtelenül Hidd el, mit Te irántad érzek hisz nagyon szeretlek Téged." "Ha Rád gondolok, a vágytól égek hogy a tested a számhoz érhet Sokan látják, de nekem már világos az én szerelmem mindig Te leszel!" "Vágyom a zajt, vágyom a csendet Vágyom a csúnyát és vágyom a szépet Vágyom néha a szavakat félretenni Vágyok mindig, mindig szeretni Vágyom az életet, vágyom a halált Vágyom a nappalt és vágyom az éjszakát Vágyom éberen álmaimba menekülni Vágyok mindig, mindig szeretni Vágyom az örömöt, vágyom a bánatot Vágyom a megbántást és vágyom a bocsánatot Vágyom a múltat végleg elfeledni Vágyok mindig, mindig szeretni Vágyom az árnyakat, vágyom a fényt Vágyom a fájdalmat és vágyom a kéjt Vágyom a jövőt szerelmessé tenni Vágyok örökké, örökké szeretni." "Még fáj... Úgy fáj, úgy éget érzem itt, benn a szívemben a sötétséget. Búcsúszóval véresre sebezve emlékszem még, simogató kezedre. Maró könnyek az arcomon, patakban pereg, én csak hagyom. Bennem dübörögnek a miértek, keresem a szót, hátha valamit megértek. Tiltott a szerelem, időt és teret nem hagyott, ki ilyet nem élt át, pofont még nem kapott. Távolból nézni a Kedvest, kezed, nem az Ő kezében, csak a vágyat látni, látni a szemében. Távolból válaszolsz, a véred lázad, közelednél hozzá, de nem visz a lábad. Nem szabad, nem lehet, észnél kell lenni, másnak nem fájhat, nem érdemli. Talán, egyszer tündérként születsz újra, Ő majd ott vár rád, s együtt léptek közös útra. Ez a szerelem örök, vigyázol rá magadban, fájón is gyönyörű, halhatatlan." "Csak állok és várok... Mit tegyek? Hiányzol nagyon!! Szerelmes szívem kettészakad , Fáj az érzés, Karjaim át szeretnének ölelni, Beborítani testem melegével testedet, Szeress -érezz lágyan, Boldogító ölelésed rabul ejti testem, Egy percre megáll az élet, Érezned kell ahogy forrósodik , Testemben a vágy, Belehalok a vágyakozásba, Szeretnélek szeretni!" "Megérintetted a lelkem ezer darabnyi pontját, Veled, még a nap is máshogy mutatta az arcát. Jó volt menni, menni mindig melletted, S könnyedben, vagy mosolyodban osztozni veled. És most... jó lenne felhívni, hogy tudjam, mi van veled, Vagy csak, hogy elmondjam, hogy, hogy élem életemet. Elmondani, hogy az elmúlt napokban mennyien bántottak, És megkérdezni, hogy neked vajon, fentről mit osztottak? De a telefon közelségét, mégis fekete lyukként érzékelem, S nem merem megtenni, hogy kezem rá tegyem. Sietve visszahúzom, s elűzök minden gondolatot, Hangodat felidézni, ismét csak emlékeimből tudhatom. Arcod vonala, fel-fel tűnik előttem, Ruháid illata, mint testetlen lélek, lebeg körülöttem. Az utolsó szavak, mint csigaház az ősi homokba, Úgy maradtak meg nekem, a végtelennel dacolva. Gondolatok ezrei cikáznak mindig a fejemben, Majd szemedet látom, s eszembe jut minden, amit mondtam, vagy tettem. Arcom falfehér lesz, s vérem a talpamig szalad, Mint skizofrén elme, a cinikus énem felülkerekedik rajtam. "A mondás úgy tartja: A szem a lélek tükre, És ha ez valóban így van, akkor most soraidat, a fájdalom szülte. Hisz léteztél Te valaha is az Ő lelkében? Láttad Te valaha is magad az Ő szemében...?" "