1. fejezet

Csengettek. Egyszer… kétszer… háromszor… Olívia azonban nem nézett ki. Tudta nagyon jól, hogy ki az. Nem akart vele találkozni, főleg most nem, hogy elutazik. A fekete bőrönd már kint volt az előszobában, de még nem kellett indulnia. A repülő csak három óra múlva indult, de előtte még az utazási irodába is be kellett mennie, mert véletlenül két jegyet küldtek. Reménykedett abban, hogy nem kívánatos vendége már el is ment… ekkor ismét csengettek.

Ekkor Olívia felpattant a konyhaszékről, amin eddig ült, kiszaladt a folyosóra, ki az ajtón is, és a kapuban meglátta őt.

- Szia! – mosolyodott el a fiú. – Már azt hittem, nem jössz ki.

- Én is azt hittem. – motyogta Olívia. – Mit keresel te itt?

- Téged. – hangzott a tömör felelet. – Meg tudsz nekem bocsátani, Oli? Tudom, szörnyű, amit tettem, de…

Matyinak elakadt a hangja és esdeklőn nézett fel a teraszon álldogáló lányra. Olívia végigjártatta a tekintetét a fiú szőkésbarna haján, kék szemén és ócska ruháján. Még mindig szerette őt annak ellenére is, hogy a fiú milyen csúnyán bánt vele.

- Én sosem haragudtam rád. De mondd csak: valójában miért látogattál meg? Hogy elbúcsúzz tőlem?  - kérdezte Olívia, miközben közelebb ment a kerítéshez, ahol a fiú állt.

- Elbúcsúzni? Minek? – kérdezte Matyi és az őszinte csodálkozás kifejezése jelent meg az arcán. Olívia sóhajtott egyet.

- Nem is tudtad? Ma elutazom… örökre.

- NEM! AZ NEM LEHET! AZONNAL ENGEDJ BE, OLI! – kiabálta kétségbeesetten a fiú, de olyan hangosan, hogy a lány összerezzent.

- Nem engedlek be. – mondta a lány csendesen. – Most pedig menj el, kérlek! Nem akarom, hogy visszatarts.

Matyi térdre esett, és megkapaszkodott a kerítésben. Az arcára kiült a fájdalom.

- Ne… - nyögte elcsukló hangon. – Kérlek… ne hagyj magamra!

- Ugyan már, Matyi! – csattant fel a lány. – Itt van neked Kinga. Nem leszel egyedül. Rám úgysincs szükséged.

- Kinga… elhagyott. – suttogta Matyi és Olívia nagy megdöbbenésére egy könnycsepp gördült le az arcán. A lány most legszívesebben odaszaladt volna hozzá és megölelte volna, ha nem kellett volna már indulnia a ferihegyi repülőtérre.

- Bocsáss meg, de indulnom kell. – és mielőtt a fiú egy árva szót szólhatott volna, belépett a házba és a csomagját kirakodta a teraszra. A két jegyet a kezében fogta. Bezárta a bejárati ajtót, majd a bőröndöt lehúzta a kapuba, majd azt is kinyitotta. Kihozta a bőröndöt és letette a járdára, hogy becsukhassa a kaput.

- Kivel mész? – kérdezte Matyi, aki még mindig ott volt. Kissé már összeszedte magát. Olívia kérdőn nézett rá.

- Hogyhogy kivel? Hát egyedül.

- Akkor mi ez a két jegy?

- Semmi különös, csak véletlenül kettőt küldött az utazási iroda. – legyintett, majd a kulcsot zsebre tette. – Na, akkor én me… Hm? Mi van, Matyi?

A fiú arcán valami furcsa kifejezés jelent meg, és elmosolyodott. Összetette a két kezét, a tekintetét pedig az égre emelte.

- Köszönöm, Istenem, köszönöm!

Olívia elfintorodott. Egyáltalán nem értette, hogy minek örül ennyire a fiú. Ez utóbbi letérdelt a lány előtt, megfogta a kezét és életében először a szemébe nézett, miközben beszélt.

- Vigyél magaddal! – kérte Matyi. Olívia elkapta a kezét és olyan képet vágott, mintha egy őrült térdelne előtte.

- Ez a jegy nincs kifizetve. Vízumod sincs. Gondolom a papírjaid sincsenek rendben. Mégis mit gon…

- Állj, állj, állj! – vágott közbe Matyi. – Mi ez a vízum-marhaság? Hát hová a francba mész te, mondd csak!

- Venezuelába… azt hiszem. – Olívia a hajával babrált, és a kerítésen lévő katicabogarat szemlélte érdeklődve.

- Azt hiszed? – fintorgott Matyi. – Még azt sem tudod, hová mész? Akkor maradj itt… velem.

- Azt már nem! Biztos vagyok benne, hogy Venezuelába költözöm. Egyelőre. Aztán még nem tudom…

- Veled megyek!

- NEM! – koppintott a fiú orrára Olívia. – Azért megyek, hogy elfelejtselek téged. Kizárt dolog, hogy velem gyere.

- Nem akarom, hogy elfelejts! – Matyi megragadta Olívia vállát és mélyen a szemébe nézett. Hűvös szellő játszadozott a lány barna hajával. Egyszer csak egy fehér galamb repült el felettük. Mind a ketten követték a tekintetükkel, amíg el nem tűnt szem elől. A távolban megkondult a harang; az úton egy autó haladt el. Az árokban ciripelni kezdett a tücsök. Olívia kitépte magát Matyi szorításából, és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

- Hagyj végre békén, jó? Szeretném élni a saját életemet, lehetőleg nélküled. Túl sok fájdalmat okoztál már nekem. Félek, ha velem jönnél, akkor meghalnék a kíntól. Szörnyű hiba volt beléd szeretnem. Kérlek, értsd meg, nekem mennem kell. – megremegett a szája sarka. Gyorsan elfordult, hogy elrejtse a fiú elől a könnyeit. – Most pedig indulok. Ég veled! – azzal megfogta a bőröndöt, és elindult a buszmegálló felé, amely az utca végén volt. Nem mert hátranézni, mert félt, hogy akkor talán nem lesz elég akaratereje itt hagyni azt a személyt, akit valóban szeret. Pedig itt kellett őt hagynia. Azok után, hogy Matyi annyiszor hazudott neki, becsapta őt, átejtette, megalázta, és eldobta… furcsa, hogy még most is szereti őt. „A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt.” Még ezek után sem ábrándult ki belőle, és tudta, azzal semmit nem old meg, hogy elutazik Venezuelába, mert minden éjszaka róla fog álmodni, és soha az életben nem lesz képes mást szereti.

- OLÍVIA! – kiabálta a háta mögött Matyi. – VELED MEGYEK! OLÍVIA! – de Olívia még most sem állt meg, sőt, megszaporázta a lépteit, hogy még véletlenül se fordulhasson vissza. Nem bízott már meg a fiúban. Azt sem hitte el neki, hogy Kinga elhagyta őt. Jobban hitt volna neki, ha azt mondja, ő hagyta el Kingát. Sokkal valószínűbb, hogy azt a lány is átverte, mint mindenki mást, aki valaha is közeledett hozzá, akár barátsággal, akár szerelemmel.

Jól emlékezett még arra a napra, mikor azt hitte, meg tudja tanítani Matyinak, hogy hogyan kell valakit őszintén szeretni. Már rég feladta ezt az álmát. Mikor az egyik nyári táborban találkozott ezzel a Kingával, teljesen kizárt maga körül mindenkit. Számára csak Kinga és ő léteztek, még a barátai is elhagyták ezért. Olívia most már látja, hogy az egykori barátainak volt igazuk. Nagyon jól tették, hogy eltávolodtak tőle, mert még a végén Matyi nekik is fájdalmat okozott volna. Milyen szörnyű dolog, ha valaki eldobja a barátait! Olívia már az első pillanatban érezte, hogy a fiú neki sosem mondott igazat. És hogy honnan gondolta mindezt? Onnan, hogy Varga Mátyás soha nem nézett közvetlenül a szemébe, mikor vele beszélt. Mindig keresztül nézett rajta, vagy az eget bámulta, de soha egy pillanatra sem találkozott a tekintetük. Olívia pedig csak türelmesen várt, hogy hátha valaha is őszinte szavakat hallhat Matyi szájából. Nem tudta, hogy ez valaha megtörtént-e. Sosem bízott meg teljes mértékig a fiúban, mert a „szembenézés” valahogy soha nem következett be.

Sebes lépteket hallott. Matyi jött utána, de nem érdekelte. Megállt a buszmegállóban, letette a bőröndjét, és várt. A menetrend szerint két perc múlva érkezik a következő busz, amelyik kiviszi az állomásra, hogy ott felszállhasson a Budapestre induló vonatra.

- Oli, nem mehetsz el! – hallotta a háta mögül Matyi hangját. A lány hirtelen megfordult, és egyenesen Matyi szemébe nézett. Furcsa mód, a fiú is ugyanezt tette.

- Mondj egy okot, ami visszatarthat! – sziszegte Olívia. Biztos volt benne, hogy erre a fiú nem tud majd mit mondani, de tévedett.

- Van egy ok, ami nem engedi, hogy elmenj. Sőt, kettő! Az egyik: hogy szeretsz engem. A másik pedig… - itt hatásszünetet tartott – a másik pedig, hogy én is szeretlek.

Olívia kuncogott, majd hirtelen hatalmas kacagás tört ki belőle. Hangos, gúnyos kacagás. Matyi arcára döbbenet ült ki, és ettől Olívia csak még hangosabban nevetett. Remélte, hogy szíven szúrja majd a fiút a gúnyos nevetése. A döbbent arckifejezésből ítélve: biztos a siker.

- He-he! Méghogy te szeretsz… engem?! Ugyan, kérlek! Ilyen hülyeséget is régen hallottam. Az igaz, hogy én szeretlek, nem tagadom, de hogy te… Ha-ha! Mikor szerettél te őszintén valaha bárkit is?

- Higgy nekem! Igazat mondok. – motyogta lehajtott fejjel a fiú, és elvörösödött.

- Na és ugyan mikor mondtál te nekem igazat?

- Nem szoktam hazudni. – motyogta az orra alatt Matyi. Olívia erre szélesen elvigyorodott.

-         Nem szoktál, mi? He-he! Akkor sem hazudtál, ugye, mikor Szandiban hiú reményeket ébresztettél. És akkor sem, mikor nekem csaptad a szelet a hülye e-mail-jeiddel. És ugyebár… akkor sem hazudtál, mikor azt mondtad, hogy Kinga hagyott el. És ki tudja még, hogy hány lányt vertél át, akik mind őszintén szerettek téged. Szörnyű vagy. Nem érsz te semmit. Csak egy rossz álom vagy, semmi több, de majd meglátod… akit igazán szeretsz majd… akit igazán szeretnél megkapni, az nagy ívben kerül majd téged, mert utálni fog. Majd figyeld meg, hogy így lesz. „Ha nem szeretsz, ne várd, hogy szeressenek.” Ezt nagyon jól jegyezd meg. – közben megérkezett a busz. Kinyílt az ajtaja, Olívia pedig faképnél hagyta Matyit, és felszállt. Megvette a buszsofőrnél a jegyet, kilyukasztotta, majd keresett egy helyet a busz hátuljában és leült ár. Nem nézett ki az ablakon. Nem nézett hátra.