2. fejezet

Matyi csak állt, némán a buszmegállóban, és nézte az elhaladó buszt, ami az életét vitte magával. Nem tudta, hogy most mihez kezdhetne magával. Olívia itt hagyta őt talán örökre. Soha többé nem láthatja a mosolyát. Tudta, hogy mindez az ő hibája. A lánynak igaza volt, mikor azt mondta, hogy akit igazán szeretne megkapni, az nem akarja majd ugyanazt, amit ő. És mindez azért volt, mert elsőre nem volt képes őt szeretni. De nemcsak őt, hanem Szandit sem. Szandi is őmiatta szenvedett, mert nem volt képes megszeretni őt. Most pedig Kingának kellett fájdalmat okoznia, mert rájött végre, hogy ki az, akit ő valóban szeret. Ez a személy nem volt más, mint Török Olívia. Az a lány, aki először vallott neki szerelmet. Akivel először táncolt úgy, hogy tudta, a lány fülig szerelmes belé. Érdekes módon mindig boldog volt, ha arra gondolt, hogy van a világon egy olyan lány, aki őszinte szeretettel néz rá.

És tessék, most itt van. Itt áll a buszmegállóban teljesen egyedül, anélkül, hogy bármit is tehetett volna az ellen, hogy Olívia ne utazzon el Venezuelába.

- Nem baj… nem baj. Úgyis megkereslek, majd meglátod! – motyogta az orra alatt a fiú, majd sarkon fordult, és elindult hazafelé. Jó messze lakott a buszmegállótól, kellett vagy fél óra, mire hazaér. Közben legalább gondolkodhat, hogy hogyan menjen Oli után. Valószínűleg ugyanúgy, ahogyan a lány elment: ő is repülővel. Aztán pedig kérdezősködni fog utána ott Venezuelában…

- Oh… - Matyi elmosolyodott. – Hogyan is mehetnék utána? Hiszen nincs pénzem. Hogyan is kérdezősködhetnék? Hiszen nem tudok spanyolul.

Ezekre a gondolatokra kicsit elszomorodott. De még mindig nem adta fel! „Utánad megyek, Oli! Majd meglátod…”

- De hiszen tudom a telefonszámát! Felhívom. – azonnal előkotorta a telefonját a zsebéből, és tárcsázott. A füléhez emelte a készüléket, és várt. Kicsengett…

b

Olíviának csörgött a telefonja. Kivette a zsebéből, és megnézte, ki az. Matyi volt. Hirtelen gondolt egyet, megállította a buszt és leszállt róla. A telefont nem vette fel. Nem fog elutazni Venezuelába. Áh, neeem! Eszében sincs itt hagyni az életét. Szája mosolyra húzódott, majd eltette a telefont, ami még mindig csörgött, és elindult visszafelé. Bőröndjét maga után húzva fordult be a Deák Ferenc útra. Végigsétált az úton – szerencsére senki nem vette észre. Az utca legvégén lefordult balra, túl az al-állomáson pedig jobbra fordult be az újszászi erdőbe. Volt itt egy csendes kis fakunyhója, amiről senki sem tudott. Ide telepedett le. Kivette a titkos helyről a kulcsot, kinyitotta az ajtaját és belépett.

Azonnal dohos szag csapta meg az orrát. Barna bőr bútorok voltak az egyetlen helységből álló kis házban. Középen egy üvegasztal állt, a sarokban hűtő volt. Minden tele volt pókhálókkal, a bútorokon vastagon állt a por. Olívia letette a bőröndjét, előkotorta az ajtó melletti szekrénykéből a porszívót, a seprűt és a törlőruhát, és neki fogott lakhatóvá tenni a fakunyhóját.

b

- Affenébe! – suttogta Matyi, majd letette a telefont. Dühösen zsebre vágta, majd elindult hazafelé. Még semmi ötlete nem volt, hogy hogyan mehetne Olívia után. De végül is még egy kis gondolkodási időt kéne hagynia a lánynak. Talán, ha egy kis idő eltelik, magától vissza fog jönni. Matyi semmi rosszat nem akart. Senkit nem akart megbántani, csak hát a lányok mind azt hiszik, hogy a fiúk a rosszak, és hogy csak szórakoznak. Pedig ez nem így volt. Matyi nem csapta be Szandit. Vele volt, de ő sem és a lány sem mondta soha, hogy bármit is éreznének egymás iránt. Bár… abból biztosan kitalálhatta, hogy a lány egyre gyakrabban hívogatta el őt sétálni. De Szandi semmi ilyet vagy ehhez hasonlót nem mondott. Akkor bezzeg, mikor Olívia először szóba került, ideges lett, és elrohant. Ki érti ezt?

Olívia más volt. Ő, amikor csak lehetett Matyi tudtára adta, hogy mennyire szereti őt. A fiú pedig tűrte, és azon vette észre magát, hogy mikor már a tizenvalahányadik szerelmi vallomást olvassa, vagy hallja: elmosolyodik. Örült, hogy egy ilyen csinos lány, mint Olívia őt választotta. Nem is akarta őt soha elveszíteni. De mikor elment abba a táborba, minden megváltozott.

Találkozott egy lánnyal. Ő volt Kinga. Nagyon rámenős lány volt, és Matyi végül azt hitte, hogy ő az igazi. Pedig mikor hazajött és gyorsan eltávolította az útból Olíviát, és egy pár hónap eltelt… rá kellett döbbennie, hogy akit igazán szeret, az mindvégig Olívia volt. Míg el nem ment a táborba ezt észre sem vette. Most pedig minden elromlott. Török Olívia Venezuelába utazik, és nincs mit tenni.

Közben Matyi haza is érkezett. Amint belépett az udvarra, két kutya szaladt elé a ház mögül. A fiú megsimogatta őket, majd bement a házba. Petra, a kishúga amint meglátta őt, odaszaladt hozzá.

- Matyi! Végre hazajöttél! Nem akarsz játszani? – mosolygott a kislány.

- Hagyj békén, Petra. Most nincs kedvem. – azzal faképnél hagyta a húgocskáját, és leült a kanapéra. Be akarta kapcsolni a tévét, de nem találta a távirányítót. Nem vesződött a keresgéléssel, odament a tévéhez, és a képernyő alatt lévő gombok egyikével bekapcsolta azt. Valami sajtótájékoztató ment éppen. Átvette egy másik csatornára: ott egy újfajta edényt reklámoztak, amiben állítólag jobb főzni, mint bármelyik másik edényben.

- És most nézzük meg, Judy, hogy milyen ízű a csirkehús a hagyományos tepsiben, és hasonlítsuk össze az Easy Cook-ban elkészített csirkével. – mondta a férfi olyan hangsúllyal, mintha a világ legnagyobb felfedezését mutatná be.

- Rendben, John, benne vagyok! – a Judy nevű nő úgy vigyorgott, akár egy fogpaszta reklám.

- Micsoda hülyeség… - motyogta Matyi, és átkapcsolta a tévét. Ezen se ment jobb adás. Valami öregeknek szóló unalmas műsort adtak. A fiú kikapcsolta a tévét.

- Na, még mindig nem akarsz játszani? – hallotta Petra hangját a háta mögül.

- NEM! MEGMONDTAM MÁR, HOGY HAGYJ BÉKÉN! – kiabálta a fiú idegesen.

- Jól van, jól van, nem kell leharapni a fejem. – vihogott a kislány, és elszaladt a szobájába.

- Valami baj van? – kérdezte Timi, aki most ült le a kanapéra, öccse mellé. Matyi egy szót sem szólt. Nem nagyon szerette volna megosztani a bánatát egyik családtagjával sem. Még mint nem! Hogy aztán egész végig azzal nyaggassák őt? Na ne! Felállt, hogy elinduljon a szobájába, de nővére megállította.

- Matyi! Hová mész? Még nem mondtad el, hogy mi a bajod.

- Mióta érdekel téged az én problémám? – mordult rá Timire a fiú, azzal elindult a szobájába. Végigment a folyosón a legutolsó ajtóig, majd benyitott. Sajnos két húga már megint elfoglalta a szobáját.

- Hát ti meg mit kerestek itt? – kérdezte tőlük fáradtan, majd lehuppant az ágyra. Mind a ketten aggódva néztek vissza bátyjukra, mintha az valami halálos betegségben szenvedne. Matyi nem törődött velük, elnyúlt az ágyán, és lehunyta a szemét. Nagyot sóhajtott. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből Olíviát. Még mindig alig tudta elhinni, hogy elment.

- Matyi, mi bajod van? – kérdezte váratlanul Violetta.

- Semmi. – suttogta a fiú. Nem érkezett válasz. Matyi örült, hogy ezzel el is intézte a dolgot, és nem kell hallgatnia a további kérdezősködéseket. Korán örült. Violetta leült az ágya végébe, és megfogta a kezét.

- Mondd csak el nyugodtan nekünk. Senkinek nem mondjuk el. – Violetta olyan aranyosan beszélt, mint a legédesebb húgocska a földkerekségen. Matyi mégsem bízott benne. Nem tudta rászánni magát, hogy egy tíz éves gyereknek öntse ki a szívét. – Bratyó, hallod, amit mondok? Nyisd már ki a szemed, mi bajod van? Beteg vagy? Szóljak anyának?

- NE! – Matyi olyan hirtelen pattant fel, hogy húga összerezzent. – Ne. Nem kell anyának szólni, jól vagyok. Igen.

- Nem hiszem el. Mondd már, hogy mi nyomja a szíved! Bennünk igazán megbízhatnál, hiszen a tesóid vagyunk, vagy mi! – mondta Petra és ő is leült Matyi ágyára. De a fiú a fal felé fordult, és így szólt:

- Nem kell a segítségetek. Majd én megoldom. Nem kell tudnotok az én bajomról. Még fiatalok vagytok. Azt hiszitek, csak úgy elmondok bármit egy nyolc-tíz éves gyereknek?

- Na de, kérlek! Mi a húgaid vagyunk! – Violetta vérig volt sértve, és felállt az ágyról. – Mellesleg: hallottuk, hogy Timinek sem mondtad el, pedig ő nem egy kis pisis, mint ahogy azt rólunk gondolod. Meg aztán… miből gondolod, hogy mi túl fiatalok lennénk? Úgy beszélsz, mintha egy felnőtt ember gondját hordanád a válladon, pedig még csak tizennégy éves vagy!

- Vagy hívjuk el Lalit? Ő elég felnőtt a te problémádhoz? – vetette fel Petra. Matyi felült az ágyon, mert már nem bírt tovább feküdni.

- Hagyjatok magamra. – szólt a húgaihoz csendesen. – Értsétek meg, nem akarok róla beszélni.

- Kiről? – kapott a szón Violetta.

- Jaj, Letti, inkább hagyjuk békén. Még a végén megint ordibálni fog. – mondta Petra, majd karon ragadta nővérét, és kivonszolta Matyi szobájából.

A fiú megcsóválta a fejét, majd visszadőlt az ágyára, és a fehér plafont bámulta. El sem tudta képzelni, mihez kezd majd ezek után.

b

Olívia diadalmasan a szekrénybe dobta a takarító eszközöket. Végre készen volt a tisztogatással, minden csillogott-villogott a kis kunyhóban. Nekiláthatott kipakolni a bőröndből. A ruháit szépen a szekrény felső polcára rakodta. Az ékszeres dobozát az éjjeli szekrényre tette, az útra készített szendvicseket pedig az asztalra. Mikor mindennel végzett, ledobta magát az ágyra, tekintetével pedig a plafont fürkészte, míg gondolkodott.

Furcsa dolgok ezek… Pár perccel ezelőtt még útban volt Venezuela felé, most meg mégis itt maradt. Elhatározta, hogy minden erejével azon lesz, hogy Matyi kedvében járjon. Ezt mind úgy szerette volna véghez vinni, hogy a fiú nem tudja, hogy ő itt van.

- Háh, én leszek a titkos őrangyala! – ült fel az ágyban boldog mosollyal az arcán Olívia. Összecsapta a kezét, majd visszafeküdt, és hirtelen teljesen megnyugodott a lelke. Tudta, hogy most már semmi sem állhat a boldogsága útjába. Csak még meg kell bizonyosodnia Matyi töretlen szeretetéről. Ha ez megvan, akkor talán ketten együtt mehetnek el Venezuelába. Valami álruhát is kell találnia arra az esetre, ha véletlenül összefutna a fiúval az utcán. Ehhez viszont be kellett mennie Szolnokra, mert Újszászon nemigen árultam semmilyen jelmezt. Legalábbis Olívia nem tudott róla. Még szerencse, hogy félretett némi pénzt, és még így, tizenöt évesen is meg tud élni egyes egyedül.

A lány ismét felült az ágyába, és kibontotta hosszú barna haját, amely már a derekáig ért. Elővette a fésűjét az éjjeli szekrénykéből, és fésülni kezdte a haját. Úgy döntött, hogy most azonnal bemegy Szolnokra, mert az első jó cselekedetet még ma szeretné elvégezni. Matyi semmiben sem szenvedhet hiányt. Felvette farmer halászgatyáját, hozzá pedig citromsárga pólóját. Zsebre vágott egy tízezrest, és a házikó kulcsával együtt kilépett a kunyhó elé. Becsukta a ház ajtaját, és halkan elindult az állomás felé. Nem az úton ment, az túl veszélyes lett volna, inkább a sínek mellett, mert úgy biztosan el tud úgy menni az állomásig, hogy senkivel sem találkozik. Két perc sem telt bele, és már megpillantotta a jegypénztárt. Mosoly terült szét az arcán.

b

Matyi arra ébredt fel, hogy kopogtatnak az ajtaját. Egy ideig nem figyelt rá, gondolta, ha nem reagál, úgyis abbahagyják a kopogást. De hirtelen a kopogáshoz kiabálás is társult:

- Mátyás, azonnal gyere kifelé a szobádból, és etesd meg a rohadt dögöket! – kiabálta az édesanyja. Matyi a fejére dobta a párnát, hogy ne is hallja anyja rikácsolását. – Kölyök! Azonnal told ki a képed, mert én megyek be!

- FOGD MÁR BE! MINDJÁRT MEGYEK, NA! – kiabált vissza Matyi. Nem szerette az édesanyját, hogyha úgy beszélt vele, mint a kutyákkal. Pedig gyakran beszélt vele úgy. Matyi anyja nem volt egy minta-anyuci, sajnos. A fiú sokszor ábrándozott arról, hogy egy nap majd bekopogtat az igazi anyja, mert nem tudta elképzelni, hogy az élet olyan nőszemélyt szánt neki, mint amelyik ott kiabál az ajtó mögött.

Feltápászkodott az ágyról, és kótyagosan kivánszorgott a szobából. Amint kilépett az ajtón, hatalmas ütés érte az arcát, és mivel ez váratlanul érte, elvesztette az egyensúlyát, és elesett.

- AZT MONDTAM, AZONNAL GYERE, ÉS NEM AZT, HOGY MIUTÁN ÉSZHEZ TÉRTÉL! AZONNAL, KÖLYÖK! A DÖGÖK ÉHESEK, ÉS HA NEM ADSZ NEKIK VALAMIT, EGÉSZ ÉJJEL UGATNAK MAJD! LÓDULJ! - kiabálta az anyja, majd elcsörtetett a konyhába.

Ezzel egy időben résnyire kinyílt a Matyi szobája melletti ajtó, és egy kék szempár jelent meg benne. Petra volt az. Halkan kinyitotta az ajtót, és kisomfordált bátyja mellé, aki még mindig a földön volt az ütéstől, amit anyja mért rá. A kislány leguggolt, és megfogta a fiú karját.

- Jól vagy? – kérdezte csendesen. – Mi történt? Anyu megint dührohamot kapott?

- Semmi bajom, persze, jól vagyok. Ne aggódj már annyit, Petra! – mondta Matyi, majd feltápászkodott a földről, és ellökte magától húga kezét.

- Én csak segíteni szerettem volna. – hajtotta le a fejét szomorúan a kislány.

- Nem tudsz. Csak kilenc éves vagy. Nem tehetsz semmit. – válaszolt Matyi. Petra erre felkapta a fejét, és dühösen bátyja szemébe nézett.

- Hát persze! Neked mindig csak az számít, hogy ki mennyi idős, és hogy milyen magas hozzád képest, igaz? Ha segítség érkezik, akkor azt el kell fogadni, kedves bátyám, és nem visszautasítani csak mert az, aki felajánlotta a segítségét nem felel meg az elvárásaidnak. Neked mindig is a külső és a kor számított, igaz? Hát akkor ne várd, hogy segítsenek téged, és boldoggá tegyenek. Soha nem lehetsz boldog. Na, szia! – Petra sarkon fordult, és bement a szobájába. Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte.

Matyi érezte, hogy húgának teljesen igaza van. Pontosan az történt most is, mint annak idején Olíviával. Őt is visszautasította, mert nem volt elég magas. Petra nem is tudta abban a pillanatban, hogy mennyire rávilágított Matyi hibájára. A fiú csendesen kiment a konyhába. Anyja éppen mosogatott. Matyi lábujjhegyen kisettenkedett az udvarra, nehogy anyja meglássa, hogy még mindig idebent van.

Amint kilépett az ajtón, egy fekete kutya szaladt oda hozzá, és a farkát csóválta. Megsimogatta, de csak úgy, mintha egy tárgy lenne. Valahogy még magát sem érezte teljesen élőnek. Kiszállt belőle a lélek, és csak a teste mozog a világban lélek nélkül. Gépiesen elindult a ház hátuljába, ahol a kutyakaját tartották. Mind a hét kutya tányérjába tett belőle egy-egy marékkal. Ezzel el is fogyott az ennivaló, összegyűrte a zacskót, és kidobta a kukába. Azon nyomban ki is esett belőle. Matyi már nem törődött vele. Úgy döntött, hogy elmegy sétálni. Nem szólt senkinek.

Egyszer csak egy autó fordult be az udvarukra. Matyi ettől egy kicsit megkönnyebbült. A motor leállt, az ajtó kinyílt, és Lali kászálódott ki belőle. Szerette a bátyját, még akkoris, ha csak a féltestvére volt. Vele bármit meg tudott beszélni és nem kellett attól tartania, hogy a titkát elkotyogja az édesanyjuknak. Lali intett az öccsének. A fiú visszaintett, és odament hozzá.

- Szia, öcskös! Hogy megy a sorod? – kérdezte Lali.

- Áh, semmi… semmi… minden oké. – válaszolta lehajtott fejjel. Tudta, hogy ezzel nincs elintézve, de azt szerette volna, ha majd inkább a bátyja faggatná ki, mert magától nem nagyon akaródzott elmondani.

- Ha-ha! Azt hiszed, beveszem, öcsi? Na, ülj be a kocsiba, teszünk egy nagy kört, és szépen elmondod a bátyádnak. Rendben?

Matyi elmosolyodott, és beült az autóba Lali mellé. Tudta, hogy nem kell csalódnia a bátyóban. Mindig kihúzza belőle a dolgokat, és így könnyebb elmondani neki. Lali közben elindította a kocsit, és már a sarkon jártak, mikor újra hozzákezdett kérdezősködni.

- Nos? Mondjad! Az arckifejezésedből látva, biztos lány-probléma. – tippelt Lali.

- Igen, az. – válaszolt csendben Matyi.

- Szóval… most melyik lányt vágtad át? – sóhajtott a bátyja. Matyi erre lehajtotta a fejét, és mostmár csak a térdét nézte, miközben beszélt.

- Nem akartam átverni. Nem az volt a szándékom. Én csak… öö…

- Igen? Te csak mi? – segített Lali.

- Csak… először nem tudtam még, hogy pont ő az igazi, és hát… eltávolítottam az utamból. Ugye, érted? – Matyi felnézett a bátyjára. Lali az utat nézte, és közben a homlokát ráncolta. Ugyanolyan kék szeme volt, mint Matyinak, de a haja barna volt. Egy hajtincs mindig a szemébe lógott, amit általában igazgatni szokott, de most ez elmaradt. Annyira lekötötte öccse problémája, hogy nem is figyelt másra, csak az útra, nehogy nekimenjen valakinek.

- Eltávolítottad az útból… - motyogta. Hirtelen az autóval lekanyarodott az út szélére, és megállt. Öccse szemébe nézett, és úgy beszélt tovább. – Arra nem is gondoltál, hogy esetleg megbántod őt, vagy valami? Legalább csúnya volt?

- Nem. Nem volt csúnya… valószínűleg ő a legszebb egész Újszászon. Én nem akartam megbántani, de ez tűnt a leghatásosabb megoldásnak ahhoz, hogy elfelejtsen engem. – magyarázta Matyi. – Most bizonyára… Venezuelában is ő lesz a legszebb venezuelai nő.

- Hogyhogy Venezuelában? Miről beszélsz öcsi? Csak nem kiutazott olyan messzire? – szörnyülködött Lali.

- De igen. És az a legnagyobb baj, hogy erről csakis… én tehetek. – szomorodott el ismét Matyi. – Pont most ment ki, mikor rájöttem, hogy csak őt szeretem, és senki mást.

- Ki ez a lány, Matyi? Mesélj nekem róla, kérlek! – mondta Lali, majd beindította az autót, és ismét elindultak. „Lali bizonyára azért állt meg, mert elszörnyedt a gondolattól, hogy ilyen öccse van, és félt, hogy menten nekimegy valaminek.” – gondolta a fiú, de nem zavartatta magát, belekezdett a „mesébe”.

- Hát… Török Olíviának hívják… - Lali máris megszakította.

- Na róla képed? Így a nevéről fogalmam sincs, hogy ki lehet az.

- Van, igen… adott magáról képet egyszer.

-… és te nem dobtad ki, még akkor sem, ha magát a személyt eldobtad magadtól. – mosolyodott el Lali. – Mással jártál, de a képét akkoris megőrized, mi? Hát ez szép.

- Na, szóval… Török Olívia… de mindenki csak Olinak hívja. Szép hosszú barna haja van, és csillogó barna szeme. Hát… alacsony.

- És az ugyan kit érdekel? – vágott közbe ismét Lali. – Ez talán akadály lenne, ahhoz hogy szeresd?

- Nem… semmi ilyesmiről nincs szó, csak… - dadogta Matyi. Semmi értelmeset nem tudott kinyögni. A bátyjának igaza van. Tiszta hülyeség ez a magasság-dolog.

- Hát akkor? Úgy mondtad ki az előbb ezt a szót: alacsony, mintha bűn lenne, hogy valaki kicsinek született. Ezen az ember nem tud változtatni, Matyi. Nem a hitleri időszakban vagyunk, ahol kivégezzük azokat, akiknek a magassága, fejmérete, meg ilyesmik nem felelnek meg a szabványoknak. – Lali megcsóválta a fejét. – Nem bizony, öcskös! Na és mondd csak: szeret téged az a lány? És ha igen, akkor mennyire?

- Hát… amint észrevettem, nagyon szeret, mindig segített nekem, amiben csak tudott. – magyarázta a fiú.

- Szóval, nem akarta, hogy bármiből is hiányt szenvedj, igaz?

- Valahogy úgy. – mondta. – És mindig kedves volt velem. És mindig csúnyán nézett azokra, akik beszóltak nekem. – erre a gondolatra eszébe jutott, hogy Oli egy cipővel fejbe vágta Janit, amiért az cikizte őt, Matyit a ruhája miatt.

- Na, mi van, mit mosolyogsz annyira? – kérdezte Lali.

- Csak eszembe jutott valami… Nos, aztán egyszer Olitól kaptam egy levelet, amiben egy szó állt: Szeretlek! Nagyon meglepődtem. Ezek után Oli még mindig úgy viselkedet velem, mint eddig, de én valahogy távolodtam tőle… mármint úgy éreztem. De aztán egy hét múlva minden visszaállt a rendes kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy utána Oli minden nap legalább háromszor a tudtomra adta, hogy mennyire szeret. – mondta Matyi.

- Kedves lány lehet… - tűnődött Lali. – Talán nekem is tetszene. Mindig a javadat akarja, elkényeztet, kedvesen bánik veled. Ki ne vágyna egy ilyen lányra? Úgy hallom, volt olyan pillanat, mikor mindezt a kényelmet és jólétet eldobtad magadtól. Így van, vagy nem így van?

- Így van. – Matyi kibámult az ablakon, nézte az elhaladó fákat az Újszász-Abony közötti kátyús útszakaszon. – De már nagyon megbántam mindezt. Nagyon fáj a szívem.

- Hát el is hiszem, Matyi! Hogy tudtál egy ilyen lehetőséget elszalasztani… még most sem tudom elhinni. – Lali a fejét csóválta. – Miért is nem volt ő neked jó? Miért kerestél magadnak egy másikat, halljam!

- Nos… nem volt elég magas…

- MÁR MEGINT EZ A HÜLYESÉG!!! – Lali keze remegett a kormányon a kitörő dühtől, gyorsan le is állt az út szélére, mert még beleborította volna a kocsit az árokba. – Ha még egyszer meghallom ezt a baromságot, nem tudom, mit csinálok veled, hogy megértsd végre: A MAGASSÁG NEM MINDEN! Értve vagyok?

Matyi álmában sem hitte volna, hogy Lalit ez ennyire felbosszantja. Igazat kellett, hogy adjon viszont neki. Ezzel az eszméjével minden útjába kerülő lányt eltávolíthat maga körül. Oli volt az egyetlen, aki fontos volt neki. Nem akarta őt elveszíteni egy ilyen kis apróság miatt.

- Megértettem, Lali. Többé nem fog érdekelni a magasság. – hajtotta le a fejét bűnbánóan Matyi. Bátyja közben ismét útnak indította a kocsit.

- Helyes. – bólintott Lali, de látszott rajta, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen.

- Tudnál nekem valahogy segíteni, bátyó? Vissza kéne szereznem Olit. – kérte bátyját Matyi.

- Igen, tudnék. Talán utána akarsz menni Venezuelába?

- Pontosan! Nem hagyhatom, hogy elfelejtsen engem. Persze nem most azonnal, és nem is holnap. Csak egy kis idő múlva, mondjuk egy hónap múlva. Csak az a gond, hogy nincs hozzá pénzem, tizennégy éves vagyok…

- Nyugodtan mondd csak, hogy tizenöt, hiszen októberben már annyi leszel, ha nem tévedek. – vágott közbe Lali.

- Oké, akkor… tizenöt éves vagyok, és ráadásul nem tudok spanyolul. – segélykérőn nézett a bátyjára.

- Hát ez elég kemény dió, kedves öcsém. – csóválta a fejét Lali. – De azt hiszem, tudok segíteni neked. Talán a legközelebbi iskolaszünetben ellátogathatnánk ketten Venezuelába. Előbb sajnos nem megy.

- Rendben, akkor is jó lesz, csak az a lényeg, hogy elmenjünk hozzá… hoppá! – csapott a homlokára Matyi. – De hát még a címét se tudom! És Venezuela nagy. Hogy is képzelhettem, hogy majd kérdezősködök? Mi van, ha álnevet vet fel, hogy ne találjak rá, vagy ilyesmi…

- Mondtam, hogy kemény dió, öcsi. – somolygott Lali.

- Köszönöm, hogy segítesz. – mosolyodott el Matyi, és felnézett a bátyjára, de a tekintetébe olyan mélységes tisztelet vegyült, amilyet még soha senki iránt nem érzett.

- Ugyan már, semmiség. Én mindig segítek neked, hiszen tudod te is. - vigyorgott Lali, majd hirtelen kanyart vett, és fordultak vissza Újszászra.