Egy történet

Egy gyertya pislákol halványan a sötétben,
Nem ragyog fénye ugyanúgy, mint régen.
Tüze percről percre gyengül, s hamarosan elalszik,
S vele együtt egy szenvedő szív is örökre megnyugszik.
Már csak pár pillanat s uralomra tör a sötétség,
Már csak másodpercek kérdése és véget ér a keserűség.
S ekkor a messzeségben szél támad csendesen,
Közeledik a távolból, közeledik szüntelen.
Beront a szobába, s a lánggal lágy keringőbe kezdenek,
Lassan ringatóznak, majd egymás ajkára egy utolsó csókot lehelnek.
Egymásba fonódnak, s a fény beleolvad a sötétségbe,
Ez a pillanat volt a fájó szív lüktetésének vége.
Ott fekszik a lány a hideg kövön,
Karcsú teste elnyúlik a jéghideg földön.
Ahogy ott fekszik, olyan mintha csak aludna,
Pedig a halál ringatja, szemei nem ragyognak többé soha.
Pedig valaha ez a szempár beragyogta az egész világot,
Az a tüzes tekintet csak úgy ontotta magából a boldogságot.
Olyan volt mint egy drágakő, mi vakítóan tündöklött szüntelen,
S most ragyogó fényén eluralkodott a sötét végtelen.
A lány kezében az utolsó levelét szorította,
Ám ezt a lány tűzvörös vére teljesen beborította.
Csupán ennyi volt a borítékra írva:
"A kékszemű fiúnak kit már nem feledek el soha".
Teltek a hosszú percek, a végtelen órák,
Mire a szüleinek feltűnt a csönd, s az ajtót rányitották.
Ott feküdt a lány, s jéghideg arca most már örökre rezzenéstelen,
Szülei nem hittek szemüknek, szüntelenül ordították: "Ez lehetetlen!"
Édesanyja keservesen könyörgött: "Kicsi kislányom szólalj meg!"
De a síri csöndet semmilyen hang sem törte meg.
A kislánya halálsápadt arcát simogatta,
Kezébe vette kis kezét, s sírva szorítgatta.
De nem volt már benne erő, kihűlt már teljesen,
Hisz a csuklóján a sebből a vér ömlött szüntelen.
A penge ott hevert a földön, mit a vér eláztatott,
Így lett vége a lánynak kit a kegyetlen sors hányattatott.
Az anyja rögtön tudta hogy kinek szólhat a levél,
Fel akarta bontani, el akarta olvasni, de nem volt olyan kevély.
Nem bírta hisz tudta gyermeke azt nem neki címezte,
S akármennyire fájt neki, de a levelet a fiúnak elküldte.
A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe,
Mikor a postás csengetett, s levelet hozott a részére.
A fiú a levelet kezébe vette,
A pillantását arra a bizonyos sorra vetette.
Kinyitotta a borítékot és elkezdte olvasni,
Rögtön felismerte az írást, nem tudná feledni.
"Drága Egyetlenem!
Kedves Édes Szerelmem!
Még mindig szeretlek, pedig már sok idő telt el a búcsúnk óta,
DE még mindig előttem lebeg az utolsó óra.
Az utolsó pillantás amit rám vetettél,
Gyönyörű két szemed, mivel egyszer utoljára szemembe néztél.
Régen pillantásodban a szerelmünk ragyogott,
Ám dühöddel elpusztítottad, s szilánkokra hullott.
El akartam mondani neked, hogy amit tettem az nem ez én döntésem,
De te nem hagytad, hogy megmagyarázzam, hogy miért kellett ezt tennem.
Megfordultál, s távolodni kezdtél, nem fordultál vissza,
Pedig akkor talán mindent elmondtam volna,
Azt hogy mennyire nagyon szeretlek,
Ám te eltűntél s én sehol sem lellek.
Bárhová megyek, és bárhol járok,
Mindenhol egy emléket találok
Bár a helyedet más tölti be már,
Szívem egyre csak Téged vár.
Azt hittem az átsírt éjjeleknek vége,
S hogy szívem elfelejt Téged végre.
De hallottam újra hangodat, láttalak s feléledt a múlt,
Hiába küzdöttem ellene az emléked lelkem mélyén minden feldúlt.
Menekülnék előled, de hova bújjak?
Mindig feltörnek a régi közös emlékeink, s nem kellenek újak.
S bár belül ordítok: "Elég! Vége! Állj!"
Nélkülük és nélküled nem tudnék élni már.
Hiszen te jelentesz mindent nekem, az életemet,
Odaadnám azért a lelkemet, szívemet, mindenemet,
Hogy messziről újra láthassalak, s érezzem illatod,
Hogy újra fülemben halljam hangod, egy mondatod.
Mondd! Miért nem értik meg hogy nélküled élni nem akarok?
Hisz ha nem vagy velem fáj a levegővétel, szinte kettészakadok.
Élnem kell, ezt súgja egyfolytában az agyam,
De a szívem érted ég, s én csak úgy megemésztődni hagyjam?
Nem akarok már nélküled élni, nélküled nem létezek,
Nem megy már semmi, minden fáj, nélküled nem élhetek.
Mindig bennem vagy, s minden üres pillanatban szívem rád gondol,
Zokog, hisz hiányzol neki, s hiányod fájdalma kegyetlenül marcangol.
Olyan a szívem, mint a vad elé vetett húscafat,
Melyet hiányod lassan. Kegyetlenül szétszaggat.
Mikor megyek az utcán lehajtott fejjel, kísér a halál,
Hiszen szemem hiába keres téged, sehol sem talál.
Boldogtalan életemből hiányzik a törődés,
Hömpölygő lavinaként zúdul testemre a feledés.
Fájok, mint part, ha szárad, mint seb ha vérzik,
Komor bánat lep el engem ha a magány megérik.
Nincs már boldogság, szerelem és buja öröm,
Mindent mit veled éltem át már örökké magamban őrzöm.
Nélküled nem nyugszom, szüntelen álmatlanság él bennem,
Félek, rettegek attól hogy egy rossz emlékké kell lennem.
Felemésztenek és gyilkolnak az utolsó elhangzott szavak,
Fájdalmamra csak ölelésed nyújtana vigaszt.
Bár elmondhatnám, hogy szakít szét ez az érzés,
De megfagynak a szavak, s kínná lesz a légzés.
De most félek, hiszen elvesztettem tekinteted,
Nem sírok már, inkább elfojtom magamban minden emlékemet.
Hirtelen a végtelenből rám zuhan a fájdalom,
S önmagam felett gyűlöletté nő a szánalom.
Szánom magam, hisz akit mindennél jobban imádtam,
Annak ellenére, hogy megbántott, s eldobott feledni mégsem tudtam.
Ó Istenem! Hányszor mondták, hogy felejtselek el Téged,
Hányszor mondták, értsem meg már sosem leszek többé véled.
Istenem! Mikor kimondtad azt a szót, hogy "VÉGE",
Mintha minden álmom, s vele életem is véget érne.
Magamba nézek, s látom az elvérzett áldozatot, s most már a halállal küzdök,
Most minden olyan üres, s most már csupán bátorságot gyűjtök.
Nincs szakadt rongy, ami a testemet óvja ha félek,
Csak a halál csókját érezném már végre, ennyi mit remélek.
Le akarok lépni az útról mit már oly régóta járok,
Hisz szenvedő szívemnek megnyugvást nem találok.
Nincs ereje sebzett lelkemnek, hogy újra hazataláljon,
Széjjeltépi a kegyetlen fájdalom a messzi kietlen határon.
Haladnék én az élet útján, de térdre zuhanok, s annyira fáj,
Hogy minden egyes új nap megsebez, gyilkol engem, s a szívembe váj.
El akarok végre menni, de nem tudlak búcsú nélkül itt hagyni,
Hát ég veled! De tudd a síron túl sem foglak feledni!
Mindig Téged szerettelek, Hű voltam hozzád minden percben,
S ez most már végleg így marad a messzi végtelenben.
Búcsúzok, talán így jobb, hisz nem gondoltam hogy gyenge is tudok lenni,
Hogy nélküled ugyanúgy már soha többé nem tudok nevetni.
Zárom soraimat, megpróbálom játszani, hogy erős vagyok még mindig,
A csodás emlékedet elviszem magammal egyenesen a sírig..."
Ekkor a lány befejezte a levelet,
Melyre búcsúképpen egy könnycseppet ejtett.
Lezárta a borítékot, s a kezében penge villant,
Hullottak a vércseppek a padlóra, ám arcán még egy utolsó mosoly csillant.
Képzeletben még utoljára látta a szerelmét,
Utoljára még szélesre tárta két szép kezét,
Éppen mikor az árnyat ölelni akarta,
Megremegett teste, tovább már nem bírta.
Összecsuklott térde, s a földre zuhant,
Utolsó mondata a széllel együtt messze suhant.
Tíz szó mi most már a széllel örök násztáncot jár:
"Tudd szeretőd mindörökké szeretni fog, s most már a Túlvilágon vár!"
Ekkor a fiú tovább már nem bírta,
Keserves könnypatak az arcát áztatta.
Térdre rogyott, s csak zokogott szakadatlanul,
Ekkor lágy, édes szellő támadt váratlanul.
Simogatta a fiú arcát, akár egy puha érintés,
Olyan mintha a lány lett volna, lehetetlen képzelgés.
Végigsimította a srác könnyáztatta arcát,
Hűsen kényeztette két vérpiros ajkát.
A szellők, mint rakoncátlan lánykaujjak,
A fiú barna hajába lágyan beletúrtak.
Ekkor behunyta szemét, s egy álomba lépett,
Felelevenített maga előtt egy réges-régi képet.
A lány állott előtte, kit egykoron hevesen csókolt,
Kinek tiszta, hű, szerelmes szívből bókolt.
A lány nem szólt semmit, csak némán nézett,
Arcán az a feledhetetlen pajkos mosoly fénylett.
Szemében a régi tűz izzón ragyogott,
A fiú szívében újra az elmúlt szerelem lángja lobogott.
A fiú közeledett, a lányhoz lépett,
Épp mikor meg akarta érinteni a gyönyörűséget,
Amint kezét nyújtotta, hogy újra megsimogassa a lányka orcáját,
Elrepült a szél, s elvitte magával az árny mesebeli alakját.
Felriadt a fiú, kinyitotta két kék szemét,
Kereste, kutatta mindenhol elrabolt képzeletét.
Bánatos szeméből újra könny csordult ki,
Egy édes hang hívta őt messziről, így rémlett neki.
Leszállt az éj, elcsendesült minden s Ő elhagyta otthonát,
A temető felé csalogatta egy hang, a sír felé vezette két lábát.
Bent a sorok közt hevesen zakatolt szíve,
Borús tekintete szüntelen a zugsorokat leste.
Az éj leple alatta temető csendjét sírás töri meg,
Valaki egy fejfa előtt keservesen remeg.
A gyászos sötétben valaki halkan zokog,
Siratja a kislányt ki már régen halott.
Megzörrennek a fák megint a temetőbe,
Ismét szél támad, s szól szomorúan, remegve:
"Ne sírj, kérlek drága, ne sírjál,
Már nem fáj, hogy akkor eldobtál.
Nem fáj már semmi, végre megnyugodtam,
De tudd kérlek hogy Te voltál kit imádtam!
Imádtalak, szerettelek jobban minden másnál,
Te ragyogtál a szívemben, s veled bátrabb voltam a Halálnál.
Nem is ő keresett engem, én kutattam utána,
S én leheltem csókot mérgező ajkára.
Hűs mérge átjárta testem minden zugát,
Ám még az sem tudta kitörölni belőlem lényed csodás báját.
Bennem élsz most már örökre, s én is veled maradok,
Védeni foglak mindörökké, én leszek az Őrangyalod.
Óvni foglak végig az utadon, hűen vigyázlak,
Hisz a síron túl is, és mindörökké imádlak..."
Ekkor elsuhant a szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult a fejfára.
Ekkor a mélyből egy hang szűrődött ki,
Monoton mondataiból egy szó hallatszott ki: "Szeretlek!"
A fiú ekkor halkan, érthetetlenül csak ennyit mondott: "Soha nem feledlek..."