5. fejezet

Olívia nyitogatni kezdte a szemét, majd körül nézett. A kis házban volt, a kanapén feküdt. Matyi ott ült a kanapé végében, és még mindig mélyen aludt. Hirtelen minden a lány agyába villant, ami tegnap történt. A szökés Matyiéktól… az ebéd… Kinga… a csók. Hirtelen a szája elé kapta a kezét. Most tudatosult csak benne, hogy tegnap Matyi megcsókolta őt. De valahogy a csók utáni események nem jutottak az eszébe. „Remélem nem csináltunk olyat, amit nem szabad!” – gondolta kétségbeesetten, de aztán megnyugodott, mert ez teljesen képtelenségnek hangzott. Feltápászkodott a kanapéról, és a konyhaszekrényhez ment, ahol feltette a teát főni.

Matyi ekkor ébredezni kezdett. Kinyújtóztatta tagjait, majd kinyitotta a szemét. „Hogy lehet valakinek ilyen szép szeme…” – gondolta Oli, majd magában elmosolyodott.

- Jó reggelt, kedves! – üdvözölte a fiút Olívia.

- Hhheeellóóó… - ásított nagyot Matyi. A lány odament hozzá, leült mellé, és megölelte őt.

- Jaj, nagyon szeretlek. – mosolygott a lány. Sosem mulasztotta el ezt. Már a második reggel, hogy együtt ébrednek, és ő a szokásos „Jó reggelt!”-hez hozzátesz egy szerelmi vallomást is. Így tökéletes.

- Én is szeretlek. – motyogta a fiú, majd ledőlt az ágyra. Oli végigsimított az arcán, és egy puszit nyomott rá.

- Héééé! Ennyi nem elég. Mi ez az egy? Semmi! – Matyi játszotta a felháborodottat. Olívia erre csípőre tette a kezét.

- Heh! Nézd már, még telhetetlen is! Ő meg nem adna egyet sem. – vágott vissza a lány. Erre Matyi felült a kanapén, és megcsókolta Olit. Ismét olyan édes volt, mint tegnap. Olívia elnevette magát, majd visszament a teához, és egy bögrébe öntött belőle.

- Kérsz teát, drága? – fordult Matyihoz, majd beleszürcsölt a saját teájába.

- Hát, ha nekem is jár, akkor kérek szépen. – válaszolt a fiú. – De amúgy ne fáradj, öntök magamnak.

- Még mit nem! Visszafekszel azonnal az ágyba, majd én viszem. Hát mit képzelsz magadról? Hogy te csak úgy magadat kiszolgálod? Neeem! Szólsz nekem, és én odaviszem. Értve vagyok? – fenyítette be Olívia játékosan a fiút, ő pedig nem tehetett mást, visszafeküdt a kanapéra, és várta, hogy a szájába repüljön a sült galamb.

- Úgy van, édes, várd csak azt a sült galambot, majd én hozom. – mondta kacagva a lány, és már vitte is a fiúnak egy zöld levélmintás bögrében a gőzölgő teát. Matyi elvette a bögrét, majd elmosolyodott.

- Te nekem sült galambot ígértél, nem?

- Még ilyen válogatós, telhetetlen lustaságot nem látott a világ! – szörnyülködött Olívia. Matyi kiitta a teát, majd a bögrét letette az asztalra.

- Figyelj csak, Oli? – váltott komoly hangnemre Matyi. – Akkor mi most megszökünk Venezuelába?

- Hát figyelj… a jegyeim még érvényesek. A te ügyes-bajos dolgaidat viszont előtte el kell intézni. Abból a pénzből, amit a szüleim küldtek pedig még maradt annyi, hogy neked az elég. Úgyhogy szerintem semmi akadálya, hogy kimenjünk. – mondta a lány.

- A szüleid… nem bánják majd, hogy én is veled mentem? – kérdezte a fiú.

- Ők semmit sem fognak tudni. Venezuelában van egy levelező társam, akihez majd elmehetünk lakni. Az édesapja milliomos, és engem kedvel, úgyhogy megengedi majd, hogy egy ideig ott éljünk, amíg nem találunk valami munkát. – magyarázta Oli.

- És a spanyol?

- Ugyan! – legyintett Olívia. – Meglátod, majdcsak megtanuljuk, ha sokáig kint élünk. Ne aggódj! Na, most pedig kel kell mennem a boltba. Maradsz addig?

- Igen, persze, ne aggódj! – válaszolta a fiú. Olívia felállt a kanapéról, és már indult is kifelé az ajtón egy szatyorral a kezében. Biztos volt benne, hogy mostmár boldog lesz a fiúval, és semmi nem állhat közéjük. Erre a gondolatra el is mosolyodott.

Egyszer csak valaki hátulról elkapta a nyakát, és a földre rántotta. Ő maga elesett, támadója pedig fölé magasodott, és gonosz vigyor terült szét az arcán. Egy nő volt. Mocskos ruhában volt, a haja is zsírosan lógott a vállára.

- Mit mondtam neked, te kis kurva? – kérdezte vészjóslóan Matyi anyja.

- Ne-nem tudom, hogy mi baja van velem. – válaszolt a lány, és fel akart tápászkodni, de a nő visszalökte. Lábát az egyik vállán tartotta, hogy ne tudjon felülni.

- NEM HALLOTTAM JÓL. MIT MONDTAM NEKED, TE KIS FATTYÚ RIBANC? MIT? – ordította. – HOGY HAGYD BÉKÉN A KÖLYKÖT! VILÁGOSAN BESZÉLTEM?

- Milyen „kölyköt”? – nézett fel a nőre dacosan Olívia. – Én nem ismerek semmiféle… „kölyköt”.

- NE JÁTSSZD ITT NEKEM A HÜLYÉT! TUDOM, HOGY TE REJTEGETED, TE KOSZOS KIS LOTYÓ! DE MEGÁLLJ CSAK! MAJD ELŐKERÍTEM ÉN AZT A KÖLYKÖT, ÉS MEGKAPJA A MAGÁÉT.

- Asszo… nyom! – Olívia lelökte magáról a nő lábát, és felállt. – Hogy tudja szemrebbenés nélkül „kölyöknek” nevezni a saját fiát? És kérem, ne ordibáljon itt az utcán. Ez egy tisztességes utca, nem úgy, mint az, ahol maga lakik. Ott gondolom ez a normális hangnem. –feleselt a lány. Vesztére, mert Matyi anyja akkora pofont kevert le neki, hogy beleesett az út szélén lévő árokba.

- Utoljára mondom, és jól figyelj, mert nem ismétlem meg! Hagyd… békén…. a… kölyköt! – a nő úgy magyarázta mindezt, mintha egy szellemileg fogyatékos emberhez beszélne. Olívia nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy soha nem fog engedelmeskedni a fiú anyjának, mert Matyi szereti őt. A lány látta, hogy a nő kiabálására többen is kikukucskálnak a függöny résén, de egy sem mert kijönni. Biztosan úgy gondolják, hogy ez nem az ő dolguk, és nem avatkoznak bele.

- Maga nem szereti Matyit. – jelentette ki Oli, és a nő fénytelen kék szemeibe nézett. Matyi anyja nem szólt semmit. Valószínűleg a lány kijelentése telibe talált. – Hogy is szerethetné? Hiszen annyi gyereke közül miért pont a legkisebb fiát kéne szeretni. Sajnos a legkisebb fiúnak nem maradt szeretet, mert az egészet odaadta már Lalinak, Anikónak, Timinek, Petrának, és Lettinek. Így van? Vagy rosszul tudom?

- NEKEM NINCSENEK GYERMEKEIM! – ordította magából kikelve az asszony.

- Szóval maga még le is tagadja, hogy van hat gyereke? – folytatta hűvösen a lány. – Hát ez szép. Hogy lehet valaki ilyen szívtelen? Fel nem tudom fogni ép ésszel. Tudja, én a két nagyobbik lányán kívül mindegyik gyermekét ismerem, és szeretem. Lali… mert annyira segítőkész. Petra… mert olyan érett a viselkedése, és Letti, vagy ha jobban tetszik: Violetta… akit azért szeretek, mert olyan szókimondó, és határozott… és Matyi… akit azért szeretek, mert van nekem.

- Na elég legyen az érzelgősségből. – váltott halkabb hangnemre az asszony. – Fogd be a pofádat és ne prédikálj nekem a szeretetről. Ha nincs pénz, nincs élet. Nekünk nincs pénzünk. A szeretet nem ér semmit, ha nincs pénzed. Szeretetért nem adnak egy kiló kenyeret. Attól még mi éhen fogunk dögleni.

- Peeersze, peeersze! – legyintett Olívia. – Minek kellett annyi gyereket csinálni? Akkor most nem itt tartana.

- NA MOSTMÁR AZTÁN ELÉG LEGYEN, TE SZEMTELEN LIBA! – fújtatott a nő. – MEGLÁTOD, EGYSZER SAJÁT KEZŰLEG FOGOM KITÉPNI A SZÍVEDET!

Az asszony elindul a másik irányba, és nem nézett vissza. Olívia feltápászkodott, és kimászott az árokból. Leporolta a ruháját, majd folytatta útját a bolt felé. El nem tudta képzelni, hogy hogy létezhet ilyen ember a fölön, mint Matyi édesanyja.

b

A lány keresgélni kezdte a zsebében a kulcsot, és mikor a zárba akarta tenni, hogy kinyissa az ajtót, megtorpant. Az ajtót tárva-nyitva találta, és mikor bement, sehol nem látta Matyit. „Ez különös.” – gondolta. – „Matyinak nincs ehhez a házhoz kulcsa. Hogy jöhetett ki? Hacsak…” Olívia idegesen nézelődött, mert minden gyanú arra utal, hogy a fiú nem önszántából hagyta el a házat. De az is lehet, hogy valóban ő maga ment ki. Biztos csak friss levegőt szív. Ugyan ki rabolta volna el? A postás?

Olívia jobbnak látta, ha inkább csomagol, mert ma este kilenckor már indul a vonat a Ferihegyre, úgyhogy nem szabad lekésni, mert ez az utolsó lehetőségük, hogy elmenjenek innen örökre.

„Milyen csodálatos lesz Venezuelában!” – gondolta a lány, és miközben a ruháit hajtogatta, az esze teljesen máshol járt. – Minden reggel, mikor felébredünk a gyönyörű tengert, és a magas helyeket látjuk majd. Az ottani egzotikus madarak hangja fog minket felébreszteni. Ráadásul… egymás karjaiban fogunk ébredni. Lesz sok gyerekünk… akik mind az indián gyerekekkel fognak barátkozni, és állandóan az őserdőben játszanak.”

Olíviát hirtelen hangos kopogás ébresztette fel az álmodozásból. Az ajtón kopogott valaki. Talán Matyi? A lány odasietett az ajtóhoz, és kinyitotta. Nagy meglepetésére Petra volt az. A kislány zihált, biztos teljesen ideáig futott. Miután kifújta magát, Olíviára nézett.

- Oli… Matyit… Matyit…

- Mi? Mi történt Matyival? – kérdezte kétségbeesetten Olívia.

- Anya bezárta a picébe, és azt mondta, hogy egy teljes hónapig nem fogja kiengedni, mert megtalálta őt a te házadban. Anya arra gyanakszik, hogy te és Matyi… szóval… hogy lefeküdtetek. – fejezte be Petra.

- Bezárta őt a picébe? – hüledezett Oli. – De hát ez szörnyű! Még ma azonnal ki kell onnan szabadítanom, hiszen este kilenckor indul a vonat.

- Már próbáltuk Lalival, de nem sikerült. Anya meglátott minket, és most odaállította őrködni Timit.

- De hát Timi nem velünk van? – csodálkozott Olívia.

- Én is azt hittem, hogy minden testvérem azt akarja, hogy Matyi boldog legyen. De Niki és Timi úgy látszik, nem.

- Szóval már Niki sem? Hát… én nem ismerem a nővéreidet – kivéve persze Lettit –, de én azt hittem, hogy rendesek.

- Azok, csak… jó okuk van arra, hogy anyuci kedvében járjanak. Tudod… anyu nem engedi nekik, hogy fiúik legyenek, és most arra hajtanak, hogy megengedje nekik. – magyarázta Petra.

- Ó, de hát hogy lehetnek ilyen önzők? Egyáltalán nem is érdekli őket, hogy az öccsük boldog lesz-e vagy meghal odalenn a picében? – tárta szét a karját Oli.

- Ezek szerint nem. De most siessünk! – ragadta meg Petra Olívia karját. – Siessünk, mert ki kell szabadítanunk onnan a legkisebb bátyámat!

Olívia bólintott, előkotorta a kulcsot a zsebéből, és bezárta az ajtót. Petrával együtt futva mentek le a doboldalról, és egyenesen futottak tovább. Kis idő múlva megálltak, majd sétálva tették meg az elkövetkezendő utat, így a házhoz húsz perc alatt értek oda. Petra Olívia lelkére kötötte, hogy bújjon el a pince mögötti kutyaház mellett, mert ott biztosan nem látszódik majd, ő pedig egész nyugodtan besétált a házba.

b

Petra belépett a bejárati ajtón, ami a konyhába vezetett. Édesanyja épp az asztalnál ült, és chipset evett. Nem is figyelt a bejövő kislányára, az előtte lévő újságot bújta. „Jellemző anyára…” – gondolta Petra, majd nem zavartatta magát, elindult a konyhából kivezető folyosón, majd belépett a Lettivel közös szobájukba. Letti jelenleg nem volt bent, biztos Lalinál van, hogy előkészítsék Matyi szöktetését.

Petra mindennél jobban szerette a testvéreit. Örült, hogy sok van belőlük, és egyszerre többet is szerethet ugyanabban az időben. Persze az néha fájt neki, hogy ő semmiből sem kap újat, és mindig Letti kinőtt ruháit kell hordania, de már rég megszokta. Az anyai szeretet is igencsak hiányzott a házból; édesanyjuk rend szerint csak magával törődött.

Ekkor nyílt az ajtó és Letti lépett be a szobába.

- Szia, Petra! Sikerrel jártál? Elhoztad Olíviát? – kérdezte rögtön a lány.

- Persze, minden simán ment. Oli most ott van a pince közelében elbújva. Ha sötétedik, majd elkezdjük az akciót. – mondta a kislány, és leült nővére ágyára.

- Én pedig beszéltem Lalival, és szerinte csak annyi az egész, hogy meg kell várnunk, amíg Timi elmegy vécére, és akkor megszöktethetjük Matyit. – magyarázta Letti. – De tudod… még Lali sem volt képes feltörni a lakatot, így szerintem, az lenne a legjobb, ha valahogy elcsórnánk anyucitól a lakat kulcsát.

- Hát igen, erre én is gondoltam. De… szerinted, hol tartja a kulcsot? – kérdezte Petra.

- Még az a szerencsénk, hogy anya nem valami okos, így egyszerűen felakasztotta a kulcsot a falon lévő kulcstartóra. Hát nem együgyű szegény? – vigyorgott Violetta.

- Komolyan mondod? – csodálkozott Petra. El sem tudta képzelni, hogy anyjának nem volt annyi sütnivalója, hogy eldugja valahová a kulcsot.

- Ugyanis… a kulcstartó magasan van, és te meg én nem érnénk el. Anya viszont nem gondolt arra, hogy Lali még nyugodtan leveheti este a kulcsot, és kinyithatja a pincét.

- Hát ez nagyszerű! – lelkendezett Petra.

Örömüknek egyszer csak egy különös hang vetett véget. Egy kis halk kattanást hallottak, majd lábdobogást. Valaki elment az ajtajuk előtt. A kattanás pedig olyan volt, mintha egy kulcsot elfordítottak volna a zárban. Letti azonnal az ajtóhoz szaladt, és lenyomta a kilincset, de az ajtó nem mozdult. Violetta és Petra saját szobájuk rabjai voltak, és mostmár teljesen tehetetlenek voltak. Az ablakot egyedül nem tudták kinyitni, az ajtó pedig be volt zárva. Anyjuk túljárt az eszükön.

b

Már alkonyodott. Olívia lábai teljesen elzsibbadtak a guggolástól. Az órájára nézett: fél nyolc volt. „Hol marad már Petra azzal a kulccsal?” – gondolta magában. De mikor a kislány tíz perc múlva sem jelent meg, Olívia elhatározta, hogy be kell jutnia a házba, és meg kell tudnia, hogy mi van kis segítőjével. Felállt és lassan elindult a bejárati ajtó felé. A pince mellett megtorpant. Egy háromlábú szék áll a pince ajtajában. A széken senki sem ült, valószínűleg Timi nincs a közelben. Lassan az ajtó felé botorkált. Elhaladt amellett az ablak mellett, ahol Violetta és Petra szobája volt, majd hirtelen megtorpant. Az ablak felől kopogás hallatszott. Oli odanézett, és megpillantotta Petra ijedt arcát. A kislány nagyon igyekezett artikulálni, hogy Oli megértse, amit mond.

- Menj a kulcsért – a konyhában az ajtó mellett van – az a kicsi és aranyszínű az. - olvasta le Petra szájáról Olívia. A lány nem habozott tovább, lábujjhegyen az ajtóhoz szaladt, majd az ajtón lévő kis ablakon bekukucskált. A konyhában senkit nem látott. Halkan benyitott, és besettenkedett a konyhába. Valóban senkit nem talált ott. Gyorsan nézelődni kezdett a kulcs után. Az ajtó mellett valóban ott volt egy fali kulcstartó, a legfelső akasztóján pedig ott lógott a kis aranyszínű kulcs. Az volt a legkisebb az összes felakasztott kulcs közül.

Hirtelen léptek dobogása hallatszott a folyosó felől, ezért Olívia gyorsan lekapta a kulcsot az akasztóról, és már ott sem volt. Gyorsan szaladt a pice bejáratához, és beledugta a lakatba a kulcsot, majd elfordította. A lakat azonnal kinyílt, majd Oli kitárta az ajtót is. Azonnal hideg dohos szag csapta meg az orrát. „Hogy lehet, hogy valaki a saját fiát egy ilyen helyre zárja?” – futott át az agyán a lánynak. Lesietett a létrán. Az utolsó fokokat egyetlen ugrással hagyta maga mögött. Sűrű sötétség vette őt körül. Az egyetlen fényforrás az ajtón betóduló fény volt.

- Matyi? – szólította meg Olívia a fiút.

- Oli! Te vagy az? – hallatszott a pince egy távoli szegletéből a hang.

- Igen, Matyi, én vagyok. Gyere az ajtó…

Ekkor az ajtó becsukódott, és olyan hangok hallatszottak, mintha visszatették volna a lakatot, és azt lezárták volna. Olívia szíve egyre hangosabban vert. Bezárták őket. Egy hónapig nem mehetnek ki innen. És ha meglátják, hogy ő is itt van, valószínűleg neki vége.

- Olívia! – kiáltotta bele a sötétségbe a fiú. – Hallasz engem? Itt vagy még?

De a lány nem tudott megszólalni. A torkát a sírás fojtogatta, mert rájött, hogy az ő szerelmük valóban lehetetlen. Itt fognak meghalni ebben a dohos picében, és nem fog lejönni ide senki, csak egy hónap múlva. Akkor már biztos, hogy csak a csontvázukat találják itt. Ez nem lehet igaz. Olívia nem tudta felfogni ezt az egészet. Lerogyott a földre, és sírni kezdett.

Lépteket hallott közeledni felé. Matyi tapogatózott, hogy megtalálja őt a sötétben. Ez már úgyis hiábavaló, hiszen mindketten meghalnak. Nem értette, hogy Petra miért nem jött ki a szobájából, de volt egy olyan sejtése, hogy az anyjuk rájuk zárta az ajtót, nehogy kiszabadítsák Matyit. Ekkor egy keze érzett a vállára nehezedni.

- Olívia… - suttogta Matyi. – Eljöttél megmenteni?

- Meg fogunk halni… - sírta a lány, majd még hangosabban zokogott.

- Timi visszajött, és ismét bezárta a picét. Ugye?

- Nem tudom, hogy Timi volt-e, de… - a lány nem tudta tovább folytatni. Matyi magához ölelte őt, és úgy sírt tovább. – Én csak azt akartam, hogy szabad légy! Hogy elmenjünk innen, és örökké együtt legyünk. Hát olyan nagy kérés ez? És most… mostmár mindennek vége, mert itt fogunk éhen halni lent ebben a sötét picében…

- Cssss! Nyugodj meg, Oli! Nem lesz semmi baj. – csitítgatta barátnőjét Matyi, majd megsimogatta a lány haját. – Biztos vagyok benne, hogy valamelyik testvérem kienged innen.

- Lettit és Petrát a saját szobájukba zárták be. – mondta Oli egy kicsit nyugodtabb hangon. – Lalival nem tudom, hogy mi van, őt nem láttam. Petra szerint Timi őrködik itt. Niki gondolom, segít neki.

- Laliban kell bíznunk, hogy kiengedi a két húgomat. Ő az egyetlen reményünk. Nyugodj meg, minden rendben lesz.

Olívia megsimogatta a fiú arcát, és elmosolyodott – de ezt senki nem vette észre, hiszen ebben a picében sötétebb volt, mint a vakond belső zsebében.

Körülbelül negyed órát kellett várni, míg Lali feltalálta magát. Megzörrent az ajtó, és pillanatokon belül kinyílt. Lali dugta be rajta a fejét.

- Oli! Matyi! Itt vagytok? – suttogta a fiú.

- Igen, hát ugyan hol lennénk, te nagyeszű? – nevetett Matyi.

- Jól van, nem kell sértegetni, mert rögtön rátok zárom az ajtót! Na, gyertek kifelé, de gyorsan, mert Timi pár percen belül visszajön.

Nem kellett kétszer mondani, egy pillanat múlva már mind a ketten kint voltak a pincéből. Leporolták magukat. Az égen megjelent az első csillag. Olívia gyorsan kívánt valamit: „Azt kívánom, hogy épségben megérkezzünk Venezuelába!” – gondolta. A kívánságcsillag biztosan teljesíti majd ezt az apró kérést. Hirtelen érezte, hogy megragadják a kezét, és máris vonszolják kifelé az utcára. Még hallani vélte a saját és Matyi hangját, amint köszönetet mondanak Lalinak. A fiú integetett utánuk.

Olívia szinte úszott a levegőben Matyi után, aki még mindig a karjánál fogva húzta a lányt a kis kunyhó felé. Az egész utat futva tették meg, de még így sem érezték a fáradtságot. A lány kinyitotta az ajtót, és beléptek a házba. A bőrönd már félig készen állt, Oli Matyinak is csomagolt pár ruhát, amit még a régi otthonából hozott el. A fiú csak állt, és nézte, ahogy a lány a bőröndöt készíti. Mikor elkészült, felállt, és még egyszer utoljára szétnézett a kis házikóban. Még mindig tisztaság volt, hiszen nemrég takarított ki. Tetszett neki ez a kunyhó, és tudta, ha szüksége lesz rá, ez a ház mindig itt fog állni, távol az emberektől, mert nagyon kevesen ismerik ezt a helyet.

- Máris honvágyad van? – hallotta Matyi hangját valahonnan a távolból. Azt hitte, álmodik, így nem válaszolt rá. Közben egy kövér könnycsepp jelent meg a szemében, és lecsurgott az arcán, majd szélesen elmosolyodott, és Matyihoz fordult. A léggömb kidurrant, ami eddig elválasztotta a világtól. A fiú nyakába borult, és tudta, hogy ezen túl mindig együtt lesznek, amíg a halál el nem választja őket.

- Mostmár induljunk, mert hamarosan indul a repülőnk is, és még a vonattal ki kell érnünk oda. – mosolyodott el a fiú.

- Rendben. – mondta Oli, és olyat tett, amit eddig soha, megcsókolta Matyit. A fiú nevetett. Oli a bőröndöt maga után húzva ment ki a kisházból, Matyi pedig bezárta az ajtót. A sínek mentén elindultak az állomásra. A nap már majdnem teljesen lenyugodott, már csak pár sugarával intett búcsút.

Matyi és Olívia egymásra mosolyogtak, majd megfogták egymás kezét, és így haladtak tovább. Hatalmas boldogság áradt szét a szívükben. Mostmár nem állíthatja meg senki őket abban, hogy örökké boldogok legyenek az ők is paradicsomukban: Venezuelában. Tudták, hogy nagyon boldogok lesznek együtt. Mindent Petrának, Lettinek, és Lalinak köszönhettek, és ezért nagyon hálásak voltak nekik.

Fél óra múlva már a vonaton ültek, és az elsuhanó fákat figyelték a félhomályban. Matyi elszunyókált a lány mellett, és a fejét Oli vállára hajtotta.

A velük szemben ülő gazdagnak tűnő öreg házaspár mosolyogva súgtak össze, mikor megpillantották őket. Olívia ennek láttán nem tudott elfojtani egy vigyort.

g©h

Vége