Már nagyon régóta ismerted, S még régebb óta szeretted. Ti ketten voltatok a tökéletes pár. Hogy mióta? Isten sem tudta már. S egy meleg nyári nap után, Ballagtatok haza lomhán. Jött az este, s a nap lement. Több pár is kéz a kézben ment. Elértetek a sínekhez. S te szorongva kaptál a szívedhez. Itt történ… itt vesztetted el egykori jegyesed… Kit annyira szerettél, mint mostani kedvesed. „Semmi baj nem lesz, ő nem én vagyok!” E szavakkal csitítgatott. S mikor már az út felénél jártatok, Mint akinek valami régen elfelejtett dolog jutott az eszébe, A fejéhez kapott Odaállt a peron szélére, és te eléje. S elkezdte, a már oly régóta várt szavakat sorolni: „Mondd kedves, nincsen kedved hozzám jönni?” S te önkívületben mondtál rá „IGEN!”-t De mikor már a gyűrű kezeden pihent, Egy csapat suhanc jött sebesen, S te lesodortad a sínekre kedvesed. Ekkor az imént bemondott vonat érkezett, Még csak nem is fékezett. Idő közben feljött a Hold, S mindent ezüstös fénybe vont… Te még láttad szerelmed arcát, ahogyan a fájdalomtól s a meglepetéstő torzul át. És ekkor minden olyan gyorsan zajlott, Egy gyors „Szeretlek!” Egy sikoly, S egy segítőkész kéz. S aléltan estél össze a rémülettől, a fájdalomtól. És a gondolattól: Két szerelmem vesztetem el ezen a helyen! És mikor másnap a kórházban tértél észhez, S a gyűrűdet nézted, elhatároztad: „Én többet nem megyek férjhez!” Kiengedtek De gyógyszeres kezelésre rendeltek, S első utad az átokverte helyhez vezetett, Mi kétszer törte össze a szívedet. S ott egy tucat gyógyszertől Mit suttyomban csórtál el az éjszakás nővértől, Elaludtál szépen, halkan, Hogy mikor a következő vonat vagy járókelő rádtalál, Ott fekszel majd a gyilkos síneken, Békésen, de holtan…