3. fejezet

Olívia a szekrényére szerelt tükörbe nézett, és megcsodálta magát. De nem magát látta, hanem egy szőke hajú szalmakalapos magas nőt, élénk piros rúzzsal a száján, farmer nadrágban és egy egyszerű rózsaszín pólóban. Olyan színek, melyeket Oli önszántából sosem öltene magára. Viszont vészhelyzetben bármire képes, még erre is. De ma este nem kell ezeket felvennie, hiszen ugyan ki ismerős járkálna hajnalok hajnalán az utcán? Az ő ismerősei között pedig csak az osztálytársai voltak a régi nyolcadikból, ők meg nem nagyon kelnek fel akciózni éjszaka az utcára. Kivéve őt, Olíviát. Erre a gondolatra elmosolyodott, majd levetette az álruhát, és berakta a szekrénybe.

Már este tíz óra volt. Olívia főzött magának egy jó erős kávét, hogy ébren tudjon maradni éjszaka. Hozzá teasüteményt eszegetett, és így várta az éjfélt. Első akció gyanánt vett Matyinak egy doboz Ferrero Rochrer-t, és majd az ajtóba teszi neki, hogy bárki kilép, meglássa, hogy küldemény érkezett. Nem tudta, hogy a fiú szereti-e ezt a fajta bonbont, de úgy gondolta, hogy ez sokkal finomabb, mint bármelyik másik csokoládé, ígyhát ezt vette meg. „Vagy talán Toffifee-t kellett volna?” – tűnődött magában Oli. Elmosolyodott, és megnyugtatta magát, hogy igenis jól választott. Következőnek egy új inget fog neki venni. Aztán pedig el lehet kezdeni a nagy ajándékok osztogatását. Például el kell intézni, hogy Matyi miközben megy az úton, találjon egy húszezrest.

Olyan cselekedetek ezek, amiket a fiú mégsem érdemel meg, mert Olíviát többször is megbántotta lelkileg. Nagyon sokszor sírt miatta a lány. Még többször pedig nem miatta, hanem érte sírt, és imádkozott, hogy meggyógyuljon, hogy ne bántsa őt senki, hogy mindig csak mosolyogjon, és boldog legyen. Matyi nem érdemelte meg ezt a sok jót, amit Olívia készült neki ajándékozni. De a lányt ez már rég nem érdekelte, az volt az életcélja, hogy boldoggá tegye Varga Mátyást, ígyhát így is fog tenni. Már csak azért is, mert ez őt is boldoggá teszi. Olívia nagyon szeretett segíteni a barátainak. Mindig kisegítette őket, ha bajban voltak, ezért is kedvelte őt mindenki. Már velük soha többé nem találkozhat, hiszen ő „kiment Venezuelába”. Nem is baj. Ő mostmár csak Matyinak fog élni.

Felállt, odament az MP3 lejátszójához, feltett egy japán zenét, az I love you-t, és énekelte:

- Too sugiru koino michi shirube, mou suki wo fuyasenai… NON NON! Yumeno naka wa marude betsusekai sutoreetoni omoimo irerunoni… - énekelte Oli a japán szöveget. Szerette ezt a dalt, mert nagyon vidám hangulatot árasztott. Egyszer Matyi azt mondta, hogy az is zavarja, és azért nem jár Olival, mert japánt hallgat, és animéket néz. Persze ez is csak egy buta kifogás volt, hogy eltávolítsa őt az útból. Ezért is oly nehéz most hinni neki. Azt mondta Olinak, hogy ő az igazi… mi van, ha megint csak hazudott? Mert ugyebár az is meglehet, hogy ismét csak át akarta ejteni őt.

Az I love you-nál is jobban szerette az Ohayou-t. Most azt kapcsolta be:

- Tanomi mo shinai no ni asa wa yatte kuru mado o akete chotto fukaku shinkokyuu, fukuretTSURA no kimi omoi dashite warau… - énekelte.

Egyszer csak csörgött a telefonja. Leállította a zenét, és megnézte, ki az. Már megint Matyi volt. „Hát ez nem igaz! – zsörtölődött Oli. – Talán nem tud nélkülem megmaradni?” Nem vette fel a telefont, hanem mikor leállt a csörgés, kikapcsolta, és a kanapéra dobta. Közben észrevette, hogy már hamarosan éjfél, pontosan fél óra múlva. Ideje elindulni Matyihoz, hogy leadja a bonbont. A ruhája alá rejtette a Ferrero Rocher-t, és a kulccsal a kezében kilépett az ajtón, majd bezárta azt, és elindult.

Nem volt szükség arra, hogy settenkedjen, hiszen nem fog találkozni ismerősökkel. Hűvös augusztusi este volt, a fák hajladoztak a szélben. Természetesen egy lélek sem járt az utcákon. Lassan lépkedett, hiszen jócskán ráért. Fél óra, mire eléri Matyi házát, mégsem sietett, hiszen nem kellett pontosan odaérnie. Nem várta őt senki, hiszen Matyi azt hiszi, hogy Venezuelába ment. Jobb, hogy azt hiszi, különben nem lenne tőle egy perc nyugta sem. Biztos mindig ott lenne az ajtóban, és könyörögne, hogy Oli bocsásson meg neki. Semmi szükség erre, hisz a lány egy jó ideig nem bocsát meg neki, mert szörnyű dolgot tett vele, amit még nem hevert ki a mai napig sem. Minden sötét volt, csak az utcai lámpák, a csillagok és a hold világítottak. Ő pedig csak ment a gondolataiba merülve.

b

 Éjfélt ütött az óra kint a konyhában. Matyi csak forgolódott az ágyban, nem tudott elaludni. Egyre csak Oli járt a fejében. „Vajon mit csinál most?” „Gondol vajon rám?” Ilyen kérdések kergették egymást a fiú fejében. Felült az ágyban, majd felállt, odament az ajtóhoz, és halkan kinyitotta. Lábujjhegyen kilopódzott a folyosóra, át a konyhán. A szögről leakasztotta a kulcsot, belebújt egy papucsba, a kulccsal kinyitotta a bejárati ajtót, és kilépett az udvarra. Hűvös szellő csapta meg az arcát, ami némileg felfrissítette. Leült az ajtóba, és az utcai lámpa fényében a földet nézte.

- Szeretlek, Olívia… - suttogta Matyi.

b

Oli megérkezett a házhoz, de mikor be akart menni az udvarba, gyorsan visszahúzódott egy bokor mögé. Hirtelen a szíve is majd’ megállt, úgy megijedt. A Ferrero Rocher-t bedobta a bokor alá. Matyi ott ült az ajtóban, pizsamában, lehajtott fejjel, szomorúan és összetörten. Olívia a szája elé kapta a kezét. Szipogást hallott, majd látta, hogy a fiú megtörli a szemét. „Matyi sír?” – gondolta elképedve Olívia. Hirtelen gondolata támadt: talán oda kéne mennie a fiúhoz megvigasztalni, és közölni vele, hogy nem ment el, nem hagyta itt, itt van, és soha nem hagyja el, de aztán mégsem tette, mert Matyi beszélni kezdett magában.

- Az én hibám az egész. Miért is voltam olyan hülye… ez nem lehet igaz. – a fiú a kezébe temette arcát. A vállai megrázkódtak, Olívia pedig a legszörnyűbb kínokat állta ki. Szenvedett azt látva, hogy Matyi miatta sír. Nem érdekelte tovább ez az egész hülyeség. Felállt, és halkan odament a fiúhoz. Leguggolt, és a vállára tette a kezét. Matyi lassan felnézett, pislogott párat. Valószínűleg nem akart hinni a szemének.

- Ne sírj, drágám, itt vagyok. – suttogta Olívia. Matyi tátogott, mint egy hal. A lány letörölte a fiú könnyeit, és rámosolygott. – Nem tudtam tovább nézni, ahogy szenvedsz. Bocsáss meg, ha fájdalmat okoztam.

Matyi nem tudott megszólalni. Még mindig csak tátogott a döbbenettől. Olívia megsimogatta az arcát.

- Szeretlek, tudtad? – mosolygott Oli. A fiú mélyet sóhajtott, de még mindig nem bírt megszólalni. A lány ismerte ezt az érzést. Nem bírt megszólalni, mert a sírás fojtogatta. Már ő is többször átélte ugyanezt.

- Oli… - Matyinak remegett a hangja. Csak ezt az egy szót tudta magából kipréselni.

- Ne beszélj… - csitította a lány, majd odaült mellé a küszöbre, és átölelte a vállát. Fejét a fiú vállára hajtotta és lehunyta a szemét.

- Ugye te nem csak egy látomás vagy? – kérdezte halkan Matyi. A hangja mostmár tisztán csengett, biztos megnyugtatta magát valamivel.

- Nem. Én valódi vagyok. Nem csak látomás. – válaszolt a lány.

Matyi megfogta Olívia mind a két kezét, és a szemébe nézett. A szeme sarkában még mindig csillogott egy könnycsepp, amitől a lánynak lelkiismeret furdalása támadt. Tekintetével a csillagokkal pettyezett eget pásztázta, nem mert a fiú szemébe nézni.

- Mi történt? – kérdezte Matyi. – Hogyhogy nem mentél el Venezuelába?

- Öhm… - köszörülte meg a torkát a lány. – Hát… valójában sosem akartam elmenni. Azt hitted, hogy itt akarlak téged hagyni? Ugyan már!

- Pedig valóban őszintén mondtad, hogy elmész. – Matyi a lány tekintetét fürkészte, mintha abból akarná kiolvasni minden kérdésére a választ. Oli sóhajtott.

- Hát jó, akkor elmondom. Tudod, ültem a buszon. Te pedig megcsörgetted a mobilomat. Abban a pillanatban éreztem meg, hogy eszemben sincs itt hagyni téged. – Olívia elmosolyodott. A fiú csak hallgatott, és még mindig Oli szemeit nézte. Az utcai lámpa és a hold fénye ezüstös ragyogásba vonta mindkettőjük arcát.

Az idilli hangulatot végül hatalmas csattogások zavarták meg. A hangok odabentről jöttek, a házból. Olinak ideje sem volt arra, hogy elillanjon, máris kivágódott a bejárai ajtó, és egy szürke hálóinges illető jelent meg benne. A ruha bizonyára eredetileg fehér akart lenni, de a sok mosástól már igencsak kifakult. Egy vékony testalkatú nő volt az, ápolatlan félhosszú haja a vállán lógott. Pár ősz hajszál is vegyült már bele. Kék szemei csak úgy világítottak a dühtől. Egyik kezében felmosórongyot tartott, amit most a magasba emelt, és lesújtott vele Oli és Matyi közé.

- MICSODA SZEMTELENSÉG!!! HOGY KÉPZELED EZT, KÖLYÖK? AZONNAL TAKARODJ BEFELÉ A HÁZBA! – meg sem várta Matyi reagálását, ismét támadásba lendült, és ütötte, verte őt a ruhával, ahol csak érte.

Oli nem bírta nézni ezt a jelenetet, elkapta Matyi anyjának karját, hogy az ne tudjon újabb csapás mérni fiára, aki már leroskad a földre az ütésektől.

- Kérem, hagyja abba! Nem látja, hogy Matyi szenved? – kiáltotta a lány kétségbeesetten. A nő elrántotta a kezét, leengedte a rongyot, és most Olihoz fordult.

- MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL TE SZERENCSÉTLEN KIS SZAJHA? – ordította, majd halkan folytatta. – Meg ne lássalak még egyszer a fiam közelében, vagy esküszöm, szétszaggatlak, te kis kurva! NA, TAKARODJ INNEN!

- Anya, hagyd békén Olíviát! – állt föl Matyi, de azonnal hasra esett, mert anyja felpofozta. Oli felsikoltott, és felsegítette Matyit a földről. A nő megragadta fia karját, és belökte az ajtón, amitől kis híján megint hasra esett.

- Tűnj el innen, te szerencsétlen! – kiáltott még oda Olíviának, majd becsapta az orra előtt az ajtót.

A lány egyedül maradt Matyiék ajtaja előtt. Teljesen megbénította őt a döbbenet. Azt gondolta, hogy szerelme édesanyja nem egy minta-anya, de hogy ennyire kegyetlen legyen, arról álmodni sem mert soha. Szegény Matyi! Biztosan szörnyű élete lehet. Olívia nem tehetett mást, itt kellet őt hagynia…

Ekkor kinyílt az ajtó, és kidugta rajta a fejét egy kislány. Rövid szőke haja, és kék szeme volt. Nagyon hasonlított Matyira. Olívia tudta, ki ez, Matyi húga, a kis Petra.

- Biztosan te vagy Török Olívia. – suttogta a kislány. – Hallottam, mikor Matyi a te nevedet motyogta egyszer álmában. Látom, anyu kitagadott. Elég nehéz természete van, de nem kell törődni vele. Gyere be nyugodtan, de halkan! Csak lábujjhegyen, nehogy meghallja anyuci.

Olívia elcsodálkozott azon, hogy Petra mennyit tud beszélni, és milyen segítőkész. Azt is furcsállta, hogy bár a kislány még csak kilenc éves, úgy beszél, mintha tizenöt lenne. Némán követte Matyi húgát. A lány pedig elvezette őt egy folyosóra a konyhán át. Megállt az egyik ajtó előtt, amelyik a folyosóról nyílt, és lassan háromszor bekopogott. Egy Petránál valamivel magasabb és idősebb lányka nyitott csendben ajtót. A szobában éjjeli lámpa égett, de míg ki nem nyílt az ajtó, ez nem látszódott. Violetta kitárta az ajtót, hogy Petra és Olívia nyugodtan bejöhessenek rajta. Matyi idősebbik húga is szőke volt, kékszemű, de Petrával ellentétben ő szeplős volt, és haját kis copfba fogta a tarkóján. Mind a két kislány kék színű térdig érő pólóban volt, bizonyára ez volt a hálóingük. Violetta becsukta az ajtó, így már nyugodtan beszélhettek. Olívia szólalt meg először.

- Hogyhogy még nem alszotok? – kérdezte kicsit megszeppenve.

- Ugyan ki ne ébredne fel anyuci rikácsolására? – csóválta a fejét Violetta, és ásított egy nagyot. Oli körülnézett a kis szobában. Két ágy volt benne a szoba két oldalában, közöttük egy éjjeli szekrény, amin a lámpa világított. E fölött volt az ablak, amin most le volt húzva a redőny. Függöny nem volt rajta. Az ágyak végében is szekrények állak, ezek valamivel nagyobbak voltak, ebben volt néhány játék, és a két lány ruhája.

Az egyik ágyon – Olívia ezt csak most vette észre – a falnak fordulva ott feküdt Matyi. Petra most odament hozzá, és gyengéden megrázogatta a fiú vállát.

- Matyi, elhoztam neked Olíviát. – mondta neki a kislány.

- Hallottam mindent, nyugi. – válaszolt, és felült az ágyban. Oli amint ránézett, azonnal ijedten a szája elé kapta a kezét. Matyi arcán hatalmas sebek látszottak, homlokán pedig egy vágás vérzett. A lány azonnal odaszaladt hozzá, leült az ágyra, és átölelte őt. Érezte, hogy szeméből patakokban folynak a könnyei.

- Mit tett veled az édesanyád, kedves? – szipogta Olívia.

- Ezek a felmosórongy nyomai. A vágást pedig egyszerű konyhakés okozta. – válaszolta Matyi olyan mélységes nyugalommal a hangjában, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hangjában mélyen persze ott csengett a csalódottság és a keserűség keveréke is. A fiú kibontakozott az ölelésből, és lesütötte a tekintetét.

- De Matyi, ez szörnyű! – fakadt ki Olívia.

- Siratsz? – kérdezte Matyi csendesen. – Semmi szükség nincs rá. Az lesz a legjobb, ha mégis elmész Venezuelába. Velem úgysem lehetsz boldog soha.

- De hát nekem az nem számít. Én csak azt szeretném, ha te boldog lennél. Ilyen körülmények között viszont nehezen találnád meg a boldogságot. Mit tehetnék érted, mondd! – Olívia hangja maga volt a tömör kétségbeesés. Petra ekkor odalépett hozzájuk, leguggolt, és Oli térdére tette a kezét.

- Mi ketten Lettivel tudunk nektek segíteni. És Matyi… - most bátyjához fordult. – te pedig szólhatnál Lalinak, hogy tartsa anyán a szemét.

- Áh, nem fontos. – legyintett Matyi. – Majdcsak megérti, hogy Olit szeretem.

- És ha azt mondom, hogy soha nem fogja megérteni? – szólt közbe Violetta. Matyi és Petra értetlenül néztek Lettire, aki türelmetlenül sóhajtott és folytatta. – Nekem ne akarjátok bemesélni, hogy nem ismeritek!

- De egyszer meg kell értenie, nem? – Petra még mindig hitt ebben, de nővére arcáról azt lehetett leolvasni, hogy erre már nincs remény.

- Szereted Olíviát? – kérdezte Violetta a bátyjától.

- Hogyne szeretném? – válaszolt Matyi.

- És te, Olívia? – fordult most Olihoz. – Te szereted a bátyámat?

- Igen.

- Akkor hát… - tárta szét a karját Letti. – nincs mit tenni, mind a kettőtöknek az lesz a legjobb, ha…

- Ki ne mondd, hogy hagyjuk az egészet, mert nagyon megbánod! – mordult fel Matyi; fölöslegesen, mert húga így fejezte be a mondatot:

-… ha elszöknétek Venezuelába.

Hirtelen az egész szobára csönd telepedett. Olívia emésztette meg elsőnek a hallottakat, és mosolyogva így szólt:

- Benne vagyok!

-… azt hiszem… én is. – szólt Matyi.

- Nagyszerű! – csettintett Violetta. – Hát… elég nehéz és küzdelmes vállalkozás, ha anya elől akartok menekülni, de… ha szeretitek egymást, azt kell mondjam: megéri.

- Lalinak így is, úgy is szólni kell. – szólalt meg Petra.

- Hát igen… ez igaz, de az könnyű, úgyhogy már mehetsz is, Petra. – vigyorodott el Letti.

- Miért pont én? – fintorgott a kislány.

- Hát nem te erősködsz annyira, hogy szóljunk Lalinak? Akkor tessék, átadom a lehetőséget. – Letti a két kezénél fogva felállította húgát az ágyról, és kivezette a folyosóra. – Kéz- és lábtörést! – suttogta, majd becsukta az ajtót. Violetta odament a másik ágyhoz és leült rá. Hatalmasat ásított. Olívia kezdte úgy érezni, hogy neki lassan mennie kell. Fel is állt az ágyról, de Matyi megragadta a derekát, és visszarántotta, Oli pedig visszaesett a fiú karjaiba.

- Mire készültél, hm? – mosolygott a fiú, és egy puszit nyomott a lány homlokára.

- Arra gondoltam, hogy…

-… hogy itt alszol ma este velem. Ugye? – fejezte be helyette Matyi a mondatot.

- Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy…

- Csitt! Ne mondj semmit, itt alszol és kész. – döntött a fiú barátnője helyett. Olívia pedig halkan kuncogott.

- Hát jól van, parancsnok, megértettem.

- Így már mindjárt más, közlegény! Na, gyerünk át a szobámba.

- Hohó! Álljon meg a fáklyás menet, kedveskéim! – szólt közbe Violetta két ásítás között. – Csak semmi olyan dolog, amit nem szabad, világos?

- Világos, mint a vakablak, Lettikém. – vigyorgott húgára Matyi, és már vezette volna ki Olit az ajtón, de Violetta nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.

- Matyi! Hallottad, hogy mit mondtam? Felfogtad ép ésszel?

- Nyugodj meg, Violetta, nem hagyom magam. – kacsintott hátra Olívia a kislánynak, amitől az láthatóan megkönnyebbült. „Már megint úgy viselkedik, mintha tizenöt lenne. Nem is! Inkább húsz!” – gondolta magában Oli, majd Matyival együtt kiléptek a lányok szobájából.

Ekkor ért vissza Petra, és mind a kettőt a grabancuknál fogva visszapenderítette a szobába.

- Matyi! Olívia itt alszik velünk. Értve vagyok? – fenyegette meg az ujjával a bátyját.

- Mióta parancsolgattok ti nekem Lettivel, hm? – sziszegte oda Petrának a fiú dühösen.

- Amióta a kezünkben van a sorod, édes egyetlen bátyám. – vigyorodott el Petra.

- Na neeem! Én ebből nem kérek.

- Ehhh… jobb lesz, ha én inkább… - kezdte volna Olívia.

- Nem! – mordult rá Petra és Matyi szinte egyszerre.

Matyit nem érdekelte tovább, mit mond legkisebb húga, karon ragadta Olíviát, és átcipelte a másik szobába. Kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig feltette a szekrény tetejére.

- Így ni. – szólt elégedetten, és leült az ágyára. – Hát kik ők, hogy így dirigáljanak? Talán a szüleim?

- Furcsa, hogy milyen éretten kezelik a dolgokat. – mondta Olívia. – Naés… hol fogok aludni?

- Hát az én ágyamban, hol máshol? – tárta szét a karját a fiú.

- És… te? – tette fel az óvatos kérdést Olívia, és egy kicsit félt a választól. Félelme pedig beigazolódott, mert a fiú így válaszolt.    

- Hát… én is ott. Sajnálom, nincs más hely. De nyugi, majd kifekszek az ágy legszélére. – nyugtatta Matyi a lányt, de Olívia cseppet sem nyugodott meg.

- De hát… - szólt félig mosolyogva. – Ezen, ha jól látom, még te is alig férsz el. Legalább ha francia ágy lenne, de így… De, mindegy, akkor aludj velem. Nekem mindegy.

Olívia nagyot ásított. Matyi azonnal a karjába vette a lányt, és befektette az ágyba. Szépen betakarta, majd előkeresett a szekrényből egy viharvert plédet, lefeküdt Oli mellé, és azzal takarta be magát.

- Jó éjt, Oli! – szólt Matyi, miután elhelyezkedett, és lehunyta a szemét. A lány közelebb húzódott a fiúhoz, az pedig a szabad karjával átölelte őt.

Jó éjt… - suttogta vissza Török Olívia.